A melegen és napsütésen kívül azt szeretem a legjobban a trópusi országokban, hogy annyira színesek.A házak, a virágok, a gyümölcsök és a helyiek színpompás ruhái mindig jókedvre derítenek. Az ázsiai kontinenst méginkább színessé és változatossá teszi a számtalan különböző törzs, melyeknek élénk színű ruházatukkal és egyedi kultúrájukkal nem tudok betelni.Különösen izgalmas volt megismerni az Indonéziában élő büszke batak törzset,akik kíváló zenészeikről,mulatós kedvükről és emberevő múltjukról híresek.
Hogy hol élnek a batakok? Az indonéziához tartozó Szumátra szigetén, ahol a végtelen dzsungelek és az egyedülálló állatvilág mellett páratlan természeti szépségek is elkápráztatják az utazót. Az egyik közülük a mi Balatonunkhoz hasonló méretű és formájú Toba-tó, melyet a világ egyik leghatalmasabb vulkánkitörése alakított ki.
A 75.000 évvel ezelőtt kitört szupervulkánnak akkora ereje volt,hogy a kilövellt hamu több méter vastagságban borította be az egész kontinenst, csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét, amely fajok százainak a kihalásához vezetett.
Amilyen hatalmas rombolással járt ennek a csodálatos tájnak a kialakulása, olyan végtelen nyugalmat áraszt most a mélykék vízű tó tükre és a körülötte magasodó, sötétzöld erdőkkel borított hegyek látványa. Olyan érzés volt ide megérkezni, mintha a világvégén találtam volna magam, ahogy a hajónk közeledett Samosir gyönyörű szigetéhez. A legendák szerint ez a sziget minden batak ősi szülőföldje. Az itt élő népcsoport harcias életformája és földrajzi elszigeteltsége miatt évszázadokon keresztül meg tudta őrizni kultúráját, vallását, szokásait, máig szájról-szájra járó népmeséit és misztikus eredetmondáját.
Ne egy aprócska törzset képzeljetek el, a batakok kb 8 millióan vannak, 6 külön klánt alkotnak. Mindegyiknek saját nyelve, népviselete, építészete és hiedelemvilága van, de közös az írásmódjuk és ugyanazoktól az ősöktől származnak. Már a híres utazó, Marco Polo is beszámolt róluk, mint félelmetes, vad kannibálokról.
Ahogy a kompunk közeledett a sziget felé, megláttuk az első halászokat, egy asszonyt, aki a tó vizében mosott és mosakodott és hamarosan feltűnek a híres batak házak.
A hatalmas, vastag cölöpökön álló épületeket, melyekben hagyományosan 4-5 család, akár negyven ember is élt, jellegzetes, csónak alakú teteje és gazdagon díszített oromzata teszi egyedivé és messzeföldön ismertté.
A magas lábakon álló házak több dolog miatt is hasznosak. A monszun időszakában védve vannak az itt lakók a megáradt folyók vizétől és a sárlavináktól, árnyékos helyen tudják tartani a háziállatokat az épület alatt és a csúszómászók meg mondjuk a tigrisek, nehezebben jutnak be a lakótérbe. Ennél a harcos népnél az is fontos szempont, hogy az ellenség sem tud egykönnyen felmenni a bejárathoz. Egy létra vezet fel a bejárati ajtóhoz, melynek a fokai mindig páratlan számúak. Ez alól csak a király háza kivétel, ahol a lépcsőnek páros számú fokokat készítettek. Ez az épület nagyobb és díszesebb, valamint az oromzaton egy bivalyszarv is jelzi az ott élő uralkodó hatalmát és erejét. Ne olyan királyokat képzeljetek el, mint Európában! Itt minden kis falunak saját királya volt, saját szarvakkal:)
A batakok a mai napig kiválló fafaragók, házaikat szépen kidolgozott, mítikus jelentést hordozó szimbólumokkal ékesítik. Az szögek felhasználása nélkül készült házak építését mágikus szertartások kísérték. Különösen a sarkakat és oszlopokat díszítő félélmetes állatok faragását, amelyek ilyesztő külsejükkel és a hozzájuk kapcsolódó varázslatokkal az ellenséget voltak hívatottak távol tartani.
Látogatást tettünk egy tradícionális faluban,melyben a többszáz éves házak fali közt élő emberek életében az elmúló évszázadok alig-alig hoztak változást.
Kőből készült, festett szörnyetegeket ábrázoló kapun keresztül léptünk be a település főterére, melynek közepén vaskos törzsű, dús lombú faóriás őrzi az egymás mellett magasodó épületeket. Ezeknek a több mint 300 éves házaknak egy része lakott, másik fele skanzenként üzemel. A falu törzsfőnöke fogad bennünket, egy alacsony termetű, délceg tartású, okos tekintetű férfi, aki azonnal eldicsekszik vele, hogy a nagyapja, aki úgyszintén a falu előljárója volt, még rendszeresen fogyasztott emberhúst! Döbbenetünket látva biztosított róla, hogy ő már nem követi ezt a szokást, bár az öregek szerint igencsak ízletes fogások készültek az ellenségeikből…
Ezután a szokatlan kezdés után vállalkozik rá, hogy bevezet bennünket a batak tradíciók világába.
Megtudtuk, hogy a házakon látható színes faragványokat természetes anyagokkal színezik. Krétával, korommal és vérrel. Természetesen a régi időkben embervért használtak, de manapság már a csirke is megteszi.
Elmesélte továbbá, hogy szinte minden batak építményen megtalálható a gekkó szimbóluma, akit szerencsehozó állatként tisztelnek, mert minden kis résen be tud jutni a házba. Szintén minden épületen és a városokból kivezető kapuk tetején látható egy vagy két pár női mell, ami azt hívatott jelképezni, hogy bárhová is veti a sorsa a batak embert, mindig haza fog találni az édesanyjához illetve a szülőföldjére.
Ezután felmásztunk az egyik ház meredek létráján az aprócska ajtóhoz ,melynek szemöldökfája azért olyan alacsony, hogy aki belép, tiszteletet adjon meghajlásával a ház lakóinak. Rettentő izgalmas volt hallgatni, hogy minden kis részlet mennyire fontos része a hiedelmekkel és szimbólumokkal átszőtt életüknek.
Különleges hangulata volt a ház belsejének. A szikrázó trópusi napfény után szemünk nehezen szokott hozzá a benti félhomályhoz. Az évszázadok alatt megfeketedett gerendák alatt kétszintes, tágas tér tárult elénk, középen szabadon álló tűzhellyel. Kéményt nem építetettek, a felszálló füst szárította a fölé lógatott fa rácson lévő terményeket, húst vagy tüzifát és kiszárította az épületet is, ezért tudnak a házak ezen az éghajlaton ilyen sokáig épségben megmaradni. A felső,galériaszerű szintet használták alvásra, a meleget és ételt adó tűz körül teltek a nappalok. Bútorok nem voltak, földre terített gyékényeken ültek és aludtak. A tűztéren és a fölé lógatott rácson kívűl egy oltár tartozott még a berendezéshez. Leültünk a padlóra, melyet sok generáció mezitlábas talpa koptatott simára és próbáltuk elképzelni, milyen lehetett az életük az itt lakó embereknek. Hogyan szőtték az asszonyok hagyományos népviseleti ruhájukat, miként büszkélkedtek a férfiak vadászkalandjaikkal, hogyan szólhattak az öregek szájából a régi történetek, milyen dalokat játszottak különleges hangszereiken, mitől féltek, minek örültek és miben hittek azok, aki ugyanezen a helyen ültek a régmúlt időkben.
A ház megtekintését követően vezetőnk egy igazán különleges helyre kisért bennünket. Ravaszul csillogott a szeme, mikor megkért minket, hogy válasszunk magunknak ülő helyet a nagy fa alatt, a szabályos kört alkotó kő székeken. Mindegyik kőszék egy kicsit másfajta volt, de nem tudtuk még, hogy milyen jelentőségük van. Azt korábban is hallottuk, hogy az itt élők folyamatos háborút folytattak a szomszédos törzsekkel és előszeretettel fogyasztották el a fogságba esett foglyokat, ugyanis hitük szerint így beléjük szállt az ellenség ereje. Még a 20. század elején sem hagytak fel ezzel a szokásukkal, amikor végül áttértek a keresztény hitre tértek. A hittérítők 600 éven át próbálták megtéríteni a batakokat, legtöbbjük szintén a fazékban végezte. Protestáns hitük és templomaik köszönöviszonyban sincsenek az öreg kontinensen lévőkkel, animizmusuk beépült a keresztény rituálék közé.
De térjünk vissza a kőből készült székekhez. Megtudtuk, hogy egy ősi itélkezőhelyen vagyunk, ahol a falu vezetői döntöttek életről és halálról. Alkalmanként összeült a tanács, a fő helyre ült a király, mellette a tanácsadói, a legkülönlegesebb szék pedig a varázslónak volt fenntartva. A bűnös a középen álló asztal melletti alacsony ülőkén kapott helyet. Halállal büntették az árulást, kémkedést, felségsértést, a király feleségének elcsábítását és a gyilkosságot. Miután mindannyian választottunk egyet az ülőhelyek közül, vezetőnk eljátszott velünk egy „színdarabot”. Azt a szerepet kaptuk, amelyik széken ültünk. Egyikünk lett a király, másikunk a varázsló és egy társunk a bűnös, aki szerencsétlenségére a vádlottak székére ült le. A „király” parancsára kihallgattuk a „bűnöst”, aki vallomása szerint elcsábította a király asszonyát. Egyhangúlag megszavaztuk a halálbüntetést 🙂
Ezután egy éjszakát zárkában kellett töltenie, ami a központi ház cölöpei alatt, azon a helyen volt, ahol az állatokat is tartják. Úgy vélik, hogy ha az állatok között éjszakázik, akkor ő már nem ember, így egy kicsit más megvilágításba kerül, hogy meg fogják enni.
A csapatunk által elítélt bűnöst kivittük a falu falain túlra, ahol a kivégzőhely volt. Megtudtuk, hogy az ilyen típusú szertartásokat minenhol a településen kívül végezték, hogy az erőszak az otthonoktól távol maradjon.
A kivégzőhelyen is egy kört formáltak az időtől megfeketedett, faragott kövek. A kör közepén egy magas, kerek asztal állt, egyik oldalán székek, a másikon egy nagy, lapos, ágy szerű kő lap. Itt vezetőnk igazán tűzbe jött! Magára öltötte a varázsló szerepét, elővett egy eredeti faragott botot, amit valóban egy varázsló használt annak idején. A varázsbot emberi alakokkal volt gazdagon díszítve, tetején a faragott fejből mintha szőke emberi hajszálak álltak volna ki, ami meglehetősen szokatlan ezen az éghajlaton, de ennek a történetét nem tudtuk meg. Varázslónk elővette egy ősi naptár másolatát, melynek eredetiét fakéregre, korommal írták a batak ősök. Ebben a naptárban a napok és hónapok mellett varázsigék, asztrológiai megfigyelések és jóslást segítő misztikus jelek álltak. A nagy varázsló, aki szenzációs előadó volt, tanulmányozni kezdte a szent könyvet, miközben varázsigéket mormolt. Ki kellett derítenie, hogy az istenek szerint megfelelő-e ez a nap a kivégzésre. Talán viccesen hangzik ezt elolvasni és lehet hogy gyerekesnek vagy nevetségesnek tűnik, de azon a helyen, ahogy a fákkal körülvett téren ültünk egy idegen világban, velünk szemben a tó vize kéklett, ismeretlen virágok édes illata ült a forró levegőben és a perzselő napfényben, a kőkör közepén állt ez a büszke batak férfi, aki ősei nyelvén varázsigéket mondott, nagyon is valóságos, hihetetlen és hátborzongató volt.
Az istenek megfelelőnek ítélték a napot a kivégzésre, varázslónk tehát az eliélthez lépett, aki az ágy szerű, döntött kőlapon feküdt, amire külön kis csatornát készítettek a kifolyó vér számára.
Itt a bekötött szemű bűnöst további varázsszavak kíséretében kínozni kezdték. Bőrét egy mívesen faragott késsel bevagdosták és a sebekbe chillis-fokhagymás citromlevet dörzsöltek. A fűszereket az áldozat hozzátartozói hozták, bizonyítva ezzel, hogy egyetértenek a közösség döntésével. A kínzás és a fűszerezés állítólag ízletesebbé tette a húst.
Miután kellőképpen csípős lett szegény, egy másik kőhöz vezették, ahol levágták a fejét. Magát a fejet később visszavitték a falu főterére, ahol kiakasztották elrettentésül.
Ezután felvágták az elitélt testét és a vérét, szívét és máját egy kupában a királynak kínálták, akibe így közvetlenűl beleszállt az ellenség ereje. A király ezután a kupát tovább adta hűséges követőinek, vagy pont annak, akiben nem bízott, megfigyelni, hogy az estleges áruló elfogadja-e a vele egy követ fújó vérét. Aki nem ivott a kupából, abból készült a következő vacsora. A test többi részét megsütötték vagy megfőzték és az egész törzs evett belőle. A csontokat a tóba dobták és utána hét napig nem vettek belőle vizet és nem is halásztak.
Rettentő izgalmas, rémisztő és persze vicces is volt ez a színjáték, úgy éreztük, egy kicsit valóban részesei lettünk a batak mágiának és történelemnek.Meleg szívvel búcsúztunk a törzsfőnöktől és vettünk néhány szépséges ajándéktárgyat az ott dolgozó fafaragótól, melyek mindig emlékeztetni fognak bennünket erre a hihetetlen kirándulásra.
villo.blog 