Nálunk az egész család hatalmas állatrajongó és lelkes környezetvédő, így kihagyhatatlan program volt számunkra a szigeten található teknőknősmentő központ meglátogatása.
Jól bevált, vidám soförünkkel indultunk útnak,aki sokat mesélt arról, milyen az élete 6 gyerek apukájaként, mit tanulnak a srácok az iskolában, ahol százan járnak egy osztályba és hogy felesége mennyire szeretné, ha még egy asszonyt hozna a házhoz, akivel megoszthatná háziasszonyi teendőit. Zanzibár lakossága jellemzően iszlám vallású, de a hagyományos afrikai törzseknél is bevett szokás a többnejűség.
A sziget északi csücske felé igyekeztünk. Ebben az irányban jóval több a nagyobb település mint amerre eddig jártunk, közülük az abszolút kedvencünk a mókás nevű Bububu városa volt . A növénytakaró is megváltozott, óriás teakfák és indiai fügefák ligetei bukkanak elő a karcsú pálmafák sorai közt,láthatóan ez egy csapadékosabb terület,sokkal trópusibb a hangulata 🙂 A foci, akárcsak otthon, itt is népszerű, a települések szélén lévő pályákon a futkározó gyerekek mellett kipányvázott vizibivalyok és kecskék legelésznek.
A főútról lekanyarodva biztos vagyok benne, hogy rossz irányba megyünk, egy olyan falun hajtunk keresztül, amilyenhez hasonlót eddig csak a National Geographic Channelen láttam. A fehér kövekkel leszórt úton több a kátyú mint a járható rész, az összetákolt kunyhók árnyékában dologtalan emberek ücsörögnek, csirkék, kecskék, mezitlábas gyerekek, szemétdomb, száradó ruhák, és kíváncsian bámuló tekintetek között zötykölődünk át, míg végül a tengerpartra kiérve meglátjuk a teknős menhely tábláját.
A kocsiból kiszállva mellbevágó a hőség, káprázik a szemünk, ahogy a jégkék óceán és a hófehér homok visszaveri a déli nap sugarait.
A központban ahová érkeztünk halászhálóba akadt sérült teknősöket gyógyítanak, illetve a környező partszakaszokról begyűjtött tojásokat keltik ki és nevelik fel a pici teknősöket akkorára, hogy szabadon engedésük után jó eséllyel életben maradjanak a természetben. Évente kétszer engedik útjukra az ifjú nemzedéket, hogy szabadon élhessék teknős mindennapjaikat az Indiai óceán vízében 🙂
A tengeri teknős veszélyeztetett faj, nem csak tojását és húsát fogyasztják, páncéljából disztárgyakat is készítenek, ráadásul az ipari halászat és a környezetszennyezés is tizedeli állományukat. A telepen környezetvédelmi projekt is működik és nemzetközi önkéntes csapat segíti az itt dolgozók munkáját. A kerítesen elhelyezett táblák több nyelven hívják fel a látogatók figyelmét az ökológiai sokszínűség és a természeti értékek megóvásának fontosságára. Persze mindezt olyan kedvesen amatőr, afrikai módra 🙂
Egy szép hölgy szegődött kísérőnek mellénk, hogy bemutassa tevékenységüket.
Oda vagyok egyébként az itteni csajokért, annyira gyönyörű a sötét bőrük, fekete szemük, hófehér fogaik és azok az élénk színű, fantasztikus mintájú ruhák amiket hordanak, egyszerűen megunhatatlan!
Megnéztük a teknős bölcsit és a teknős ovit is, láttuk a klinikaként működő műanyag lavórokat, melyekben a kezelés alatt álló páncélosok lábadoznak és megtudtuk többek között, hogy a tengeri teknős egy éves koráig halat eszik, az utána következő, akár több mint száz évben viszont kizárólag növényi táplálékot fogyaszt. Azt is tudjuk már, hogy a gyógykezelés alatt álló állatokat édes vízben tartják, de vacsoraidőben átkerülnek egy tengervízzel töltött medencébe, ugyanis az édesvízben nem tudnak táplálkozni.
A központ egy hatalmas természetes lagúna köré épült, melyben a fenőtt teknősök várják a szabadulást és ahol a látogatóknak lehetőségük van együtt úszni velük:)
Ezt a részt vártuk a legjobban, azonnal fürdőruhába bújtunk és lelkesen indultunk el a fából készült stégen a víz felé! A sziklákkal és természetes barlangokkal körbevett tó zöldes vízében már a partról láttuk a szép mintájú páncélosokat és az ott élő jókora halakat. Óvatosan ereszkedtünk be a hűs vízbe, ahol a nagyranőtt teknősök békésen úszkáltak körülöttünk. A parton lévő vödrökben kupacokban állt kedvenc eledelük, a tengeri saláta, melyet szívesen fogadtak el a kezünkből is! Fantasztikus élmény volt állni a derékig érő vízben, és figyelni, ahogy a levesestál méretű, szebbnél-szebb páncélú állatok úszkálnak körülöttünk, vagy beúszni a lagúna mélyére, meglesni a védett öblöket, ahol százszámra bukkannak fel levegőért az apró teknősök fejecskéi, akik bandába verődve érzik biztonságban magukat! Imádtuk ezt a helyet, senki nem volt rajtunk kívűl, szabadon élvezhettük a csendes tavat és a teknősök barátságos társaságát. Úgy láttuk kedvelik az emberek közelségét, rendszeresen úgy úsztak el mellettünk, hogy hozzánk érjenek és néhányan többször is visszajöttek egy kis simogatásért 🙂
Kifelé menet felfedeztünk egy kiváló elhelyezkedésű, kis költségvetésű szabadtéri edzőtermet! A szigetcsúcs legvégén,a homokos fövenyen, házilag készített sporteszközök voltak. Betonnal kiöntött konzervdoboz súlyzók, homokkal töltött vizeskanna a nyakba húzáshoz, földbe ásott autógumik és egy egy szál deszkából készült fekvenyomó pad! Természetesen az összeset kipróbáltunk, abszolút használható és praktikus volt minden egyes darabja, gratulálunk az alkotójának!
A vidám programok és a komoly edzés után betértünk a parton egy kis helyi étterembe. Meztelen lábfejünket körülölelte a puha homok,kényelmesen hátradöltünk a tehénbőrrel borított székeken, élveztük a délutáni nap melegét,édes mangólevet szürcsöltünk és figyeltük hogyan veszi hátára a dagály a napszítta halászbárkákat. Csodálatos pillanat volt és a lehető legtávolabb a járványról szóló hírektől és az otthoni hideg téltől.
villo.blog 