Szokásos városnézésnek indult.
Négyen csajok és Tamás, a vezetőnk egy helyi guide kiséretében megnéztük Mombasa óvárosát. Izzasztó hőségben sétáltunk a szűk utcácskákon, megcsodáltuk a régiségboltok kincseit, hallgattuk az öreg mecsetből kiáradó énekszót, bekukucskáltunk a faragott kapuk mögötti, ódon illatú lépcsőházakba, megkóstoltuk a helyi ételeket egy tengerre néző étterem teraszán.
Tamás váratlanul megtorpant egy épület előtt.
-Srácok, nézzétek, ez az Africa Hotel! Ez volt az első szálloda Kenyában!
Itt megfordult szinte mindenki, aki Európából jött! Ide érkeztek a hajók Liszabonból meg Triesztből! A brit tisztviselőktől kezdve a nagy vadászokig valamennyiüknek ez volt az első hely ahol megszálltak!-lelkesült fel.
Ő Afrika-kutató és elképesztő tájékozott a földrész történelméből /is/.
Helyi kísérőnk bólogatott. Igen, valóban ez az a hotel, de nem sok érdelkődést mutatott iránta. A lepukkantan is szép, régi épületben fotókiállítás volt. Csak hárman mentünk be megnézni.
Tamás boldogan legeltette a szemét a számára ismerős arcok száz évvel ezelőtti fotóin, én csak tettem egy kört az egykori hallban.
A terem hátsó részén megláttam egy lépcsőházat egy ajtónyíllás mögött. Beléptem rajta. Ami ezután történt, az megmagyarázhatatlan.
Ahogy átléptem a küszöbön, többé már nem 2021-ben voltam egy lepusztult, omladozó épületben. Ott állt előttem az egykori hotel, teljes valójában. Kristály tisztán láttam az eredeti falburkolatot, az egykori szobák ajtaját, hirtelen körülvett az a félhomály, ami a tető eltávolítása előtt ott uralkodott. Mintha a levegő is megsűrűsödött volna körülöttem. És én eredeti pompájában láttam a sötétbarna lépcsőt, a faragott korlátot, a réz kilincseket. Közben annyira borsózott a hátam és rázott a hideg,a fejem búbjáig libabőrös voltam, talán még a hajam is égnek állt.
Most is, ahogy írok róla, folyamatosan futkos a hátamon a hideg.
És akkor mellém lépett Gabi.
-Basszus Villő, deja vu-m van! Nem, nem! Nem csak egy pillanatig tart! Olyan,mintha egy film peregne előttem! Úristen, én már voltam itt! Látom, ahogy az emberek jönnek-mennek a lépcsőkön! Tuti hogy én már jártam ezen a helyen!
Na erre ha lehet, még jobban futkosott a hideg a gericem mentén és egyszer csak elerdtek a könnyeim.
Mi történt ott velünk? Érthetetlen. Átléptünk egy időkapun? Előző éltünkben átélt pillanatok elevenedtek meg előttünk?
Sosem éreztem még hasonlót sem. Egyszerre volt ijesztő és fantasztikus, azóta is felkavar, akárhányszor eszembe jut.
Hiába mentünk ki utána a tűző napra, a 40 fokba, még negyed óra múlva is csupa-csupa libabőr volt mindkettőnk karja. Nem tudtuk felfogni, mi történt velünk.
És ahogy beszélgettünk kiderült, hogy mind a ketten pontosan tudjuk, hol volt annak idején a recepciós pult vagy a kanapék a hallban. Tökéletesen látjuk magunk előtt, hogyan nézett ki a hajdan volt Africa Hotel.
Az 1900-as évek elején.
Két lány a XXI. századi Magyarországról.
Otthon vettem csak észre, hogy távolról lefotóztam az épületet. Akkor még nem tudtam mi az, csak tetszett a hangulata. Ahogy néztem a fotót, olyan volt, mintha mondjuk az egykori iskolámat nézném egy képen. Ahol számtalanszor sétáltam az utcán és tudom hova látok az első emeleti ablakból.
Jó ha tudjátok, hogy amúgy teljesen normális vagyok 🙂
Nem foglalkoztatnak misztikus dolgok, nem szoktam szellemekkel beszélgetni, ha valaki egy ilyen sztorit mesélne el nekem, nem tartanám őt teljesen beszámíthatónak.
És ami még érdekes az egészben, hogy soha nem vágytam különösebben Afrikába, nem éreztem, hogy közel állna hozzám. Véletlenül utaztam pont oda.
Vagy nincsenek véletlenek?
villo.blog 