Ezen a vidéken ritka a fehér ember. A száraz, tüskés bokrok között vezető úton csak a teherhordó szamarak verik fel a port, hátukon vizeskannákat cipelnek.
Itt nincs folyóvíz, sem áram. Vízért a kúthoz kell járni, sokszor kilométereket. Nem is igazi kút, csak egy kézzel ásott gödör.
Mégis elbűvölő helyek lehetnek, ugyanis zenélő kutaknak nevezik őket. Valaki lent áll a gödör alján, ő meri a vizet, adogatják egymásnak kézről kézre a vödröket és közben mindannyian énekelnek. Szép lehet, ugye?
Egy elszigetelt, vagy inkább kirekesztett népcsoporthoz igyekszünk látogatóba, akik Tanzánia legősibb törzsének vallják magukat.
A datogák félnomád pásztorok, harciasságukról és ügyes kézművességükről ismertek és az ország északi, félszáraz vidékein élnek.
Tüskés bozótkerítéssel körbevett, tapasztott kunyhókhoz érkezünk. Ilyen a pásztornépek jellegzetes lakhelye, a manyatta. Ezek nem állandó települések. A nomádok, ahogy állataikkal követik a legelőket, az új területen új házakat építenek. Helyben találnak hozzá mindent. Ágak, sár és marhatrágya. Ennyi kell a hajlékukhoz.
Ahova mi érkeztünk, az egy datoga férfinak, az édesanyjának, két feleségének és a gyermekeiknek az otthona. És természetesen a nagy becsben tartott állataiknak, akik az egész napi legelés után ide térnek vissza éjszakára, hogy a bozótkerítés megvédje őket a ragadozóktól.
Jöttünkre a házőrző kutya csak a fejét emeli meg. Túl nagy a hőség. Lassan összegyűlnek a nők és a gyerekek. Később a ház ura is csatlakozik hozzánk, de nem vesz részt a beszélgetésben, botjára támaszkodva figyeli háza népét.
Az asszonyok szívélyesek, mosolygósak. Egyikük különösen bájos. Húsz évesnek gondolom, de biztosan idősebb, négy gyerkőc bújik szégyenlősen a háta mögé, az ötödik a karján. Minden nő ruhája barna, ez a szín a földjükhöz való kötődésüket jelképezi. Akinek a szoknyáján vékony bőr csíkok vannak, az már férjes asszony. Számtalan ékszerük mindegyike fontos jelentéssel bír.
Tolmácsunk segítségével szóba elegyedünk a családdal, ugyanis a datogák közül kevesen beszélik a Tanzánia szerte használt szuahélit, az angollal pedig esélyünk sincs.
Amíg valamennyien bemutatkoznak és tisztázzuk a rokonsági fokokat, addig én az asszonyok arcát figyelem. Főleg az idősebb nőknek micsoda mindentudó tekintete van! Mintha a vesémbe látnának, zavarba jön tőle az ember! Sokuknak ki van tágítva a fülcimpája vagy szimmetrikus jelek vannak a bőrébe vésve, ez egy-egy törzshöz való tartozás jegye. A megközelítőleg 80.000 főt számláló datoga népcsoportot ugyanis több törzs alkotja.
Néhányuknak hiányzik az alsó metszőfoga középen, ilyet már korábban, más helyeken is láttam. A fogat egy beavatási szertartás alkalmával, egy bottal ütik ki a helyéről és hogy mi az oka, arról többféle magyarázat létezik. Az én kedvencem, hogy ezen a résen át távozik a lélek a halál beálltakor, de az a megközelítés is izgalmas, hogy kígyómarás miatti szájzár esetén itt tudják beadni az életmentő gyógyszert.
Beinvitálnak bennünket az első házba, ami az anyós lakhelye. A téglalap alakú építmény olyan alacsony, hogy nem tudok benne felegyenesedni. Az egyik helyiségében tűzrakó hely és néhány edény, a másikban gyakorlatilag semmi, ez szolgál alvóhelyként. Éjszakára állatbőröket terítenek a földre, azokon alszanak,sokszor a kunyhón kívül. Csodálatos lehet az éjszaka ezen a vidéken, a csillagok alatt! Békésen szuszognak az állatok, a tűzön még parázslanak a kukoricacsövek, alattam a keményre taposott föld és a bőrök melege, felettem a bársonyfekete ég, a bozótban halkan motoznak az éjszakai élőlények, szívesen kipróbálnám!
Egy másik, közös használatú kunyhóban valamennyien helyet foglaltunk a falak menti padokon. Furcsán otthonos volt ez a helyiség. Kellemes volt nekidőlni a langyos, egyenetlen agyag falnak, különleges hangulatot varázsolt a tető résein beszűrődő fény és valahogy jó volt ennek a családnak a társaságában lenni.
Beszélgettünk. Ők is kíváncsiak voltak ránk.
Érdekelte őket, hogy hogy jöttünk ide. Repülővel? Miért nem gyalog? Annyira messze van? És nem zuhan le a repülő?
A második fontos téma, hogy kinek hol van a családja?
És a fiúk hány tehenet fizettek a felségükért?
Teljes értetlenség fogadta a választ, hogy mifelénk nem kell fizetni házasságkötéskor a lány apjának, ahogy azt is, hogy az útitársak közül hárman is egyedülállóak voltak. Engem, mint két gyermekes családanyát ezek után meg is tapsoltak 🙂
Érdekes volt figyelni, hogyan bánnak a gyerekeikkel. Halkan, szelíden fegyelmezik őket. Persze a hallásuk is jobb, mint a miénk. Nincs körülöttük annyiféle zaj.
A legszebbik lány megmutatta, hogyan használják az őrlőkövet, ami a helyiség közepén, a földön volt. Ez hajszál pontosan olyan kő, mint amilyeneket a régészek találtak az ősemberek barlangjaiban! Annyira hihetetlen, hogy ezen a vidéken a mai napig ugyanúgy őrölnek!
Az őrlés szigorúan női munka, a férfiak úgy tudom nem is érhetnek ezekhez a kövekhez. Fontos tárgy, költözéskor az asszonyok a fejükön szállítják kilométereken keresztül ezt a kb 10 kilós követ, hogy a következő otthonukban is ezen őrölhessék a gabonát.
Olyan egyszerűnek és természetesnek látszott a mozdulat, ahogy a csupamosoly lány a kukoricaszemeket lisztté őrölte, hogy lelkesen jelentkeztem, mikor megkérdezte, hogy ki akarja-e próbálni valaki.
Letérdeltem a földre, kivettem a tökedényből egy marék kukoricát, aminek nagy része azon nyomban lehullott a kő alá leterített bőrdarabra, de a maradékot elkezdtem porrá törni a kezembe simuló felső kővel. Ahogy fel-le mozgattam a simára koptatott nagyobb kövön, mögöttem az asszonyok dalra fakadtak. Minden tevékenységhez tartozik egy-egy dal, ami megadja a hétköznapi munkák ritmusát és állandóságát.
Ahogy ott térdeltem a földön és mögöttem zengett a monoton ének, egyszerre rettentő furcsa érzés fogott el. Mintha a hátam mögött sorakoznának az őseim, a felmenőim, az összes asszony, akik előttem éltek. Azok a nők,akik ugyanígy, a földön térdepelve őrölték a gabonát. És a sorban a legelső valahol itt élhetett, ezen a tájon, az emberiség bölcsőjében, évezredekkel ezelőtt. Olyan volt, mintha mindannyian ott állnának mögöttem a kunyhóban és figyelnének. Annyira misztikus volt az élmény, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Mágikus pillanat volt. És valahogy elcsöndesedtem. Úgy éreztem, nekem ezzel véget is ért a datogáknál tett látogatás.
A férfiak még megmutatták, hogy készítnek fém hulladékokból nyílhegyet, késpengét és ékszereket. Ezeket a szomszédos törzseknek is árulják, vagy valamire cserélik velük, ugyanis csak kevés népcsoport foglalkozik a fém megmunkálásával. Számomra érthetetlen okból a fémmel dolgozó népeket megvetés övezi.
Teljesen őskori módszerekkel dolgoznak, elég vicces látvány volt ebben a környezetben a kalapácsos fiú Gucci polója 🙂 Sok szervezet hoz Tanzániába használt ruhákat és cipőket, minden piacon árulják őket. Fáj miatta a szívem, hogy hagyományos öltözéküket ilyenekre cserélik 😦
Nekem a legizgalmasabb minden népcsoportnál a különleges hiedelmek és hagyományok világa. Elbűvöl a gondolat, hogy generációk során át, akár évszázadokon keresztül végzik ugyanazokat a szertartásokat,megőrzik elődeik szokásait, követik hagyományaikat.
Hitviláguk animista, vagyis az őket körülvevő természeti jelenségeket és tárgyakat szellemmel, lélekkel rendelkezőnek tartják. Ezek a szellemek segíthetik az embereket vagy éppen kárukra is lehetnek, ezért tisztelik őket és különféle mágiákat alkalmaznak, hogy jóakaratra bírják őket.
Jóslást, esőcsinálást, varázslatokat, rituális táncokat és dalokat használnak nap mint nap.
Az időseknek nagy tisztelete van, a közösséggel kapcsolatos döntéseket a vének tanácsa hozza, ők szabhatnak ki pénzbírságot, állatokban fizetendő kárpótlást vagy akár átkot is valakire.
A halottakról úgy tartják, hogy védőszellemekké válnak, ezért temetkezési ceremóniájuk talán a legfontosabb ünnepük.
Törzsenként eltérőek a temetkezési szokások, de amelyiket mi hallottuk, az rettentő furcsa és érdekes.
A halottnak egy kerek gödröt ásnak, melybe ülő helyzetben, arccal kelet felé helyezik el. Testét állatbőrökkel borítják be, fejére vajat tesznek, táncokkal és énekkel kísérve befedik a gödröt, tetejére marhatrágya kerül.
Egy év múltán aztán egy egy hónapig tartó ünnepséget rendeznek, a sírt ágakkal, sárral és trágyával több emeletnyi magasra emelik meg. Olyan lesz, mint egy nagy vár. Minél idősebb és nagyobb tiszteletben álló ember hunyt el, annál hatalmasabb lesz ez a halom.
Félnek a holttestektől, mint sok más afrikai nép. De minden mástól is félnek, amit nem értenek meg. Ilyen a halál, a születés és a betegségek is. Ha valaki halottal érintkezik, egy nő elvetél vagy elveszíti a kisbabáját, azt hosszabb időre kizárják a közösségből. Ha asszonyról van szó, leborotválják a haját, kifordítják a szoknyáját, le kell vennie minden ékszerét. Egyedül marad a házban, akár hónapokon keresztül. A kerítésen át adják be neki az ételt, de tejet és vajat nem hoznak, nehogy megbetegedjen miatta az állat.
Közben rituális tevékenységekkel, tánccal, csoportos énekléssel vagy állat áldozattal próbálják megbékíteni a haragos szellemeket. A terméketlen földeket is elkerülik, az elvetélt állatnak nem eszik meg a húsát.
Az asszonyok szülés után is, sokszor hónapokig elzárva élnek.
A házasságon kívül született gyermekekre nehéz sors vár, mivel az apákról száll tovább a klán neve, ezért gyakorlatilag névtelenek lesznek, nem számíthatnak a család vagy a közösség támogatására.
A datogák ősei körülbelül 2000 évvel ezelőtt érkeztek erre a vidékre. Kezdetben nomád állattartással foglalkoztak, pár száz éve pedig már földet is művelnek. Így a hús, vér és tej alapú étrendjük kiegészült kölessel, babbal és kukoricával. Alap élelmiszerük az ugali, olyan mint mifelénk a puliszka. A teát sok cukorral és tejjel isszák, ünnepek alkalmával pedig mézsört főznek.
Kecskét és juhot is tartanak, de legfontosabb állatuk a szarvasmarha, melynek a kultúrájukban hatalmas jelentősége van. Minden egyes leölt állat húsának, zsírjának, vérének, tejének bőrének vagy szarvának felhasználásának nem csak gyakorlati, de rituális célja is van.
Aki datogának születik, akár férfi, akár nő, annak át kell esnie a körülmetélés szertartásásán.
A fiatal férfiak beavatásánál pedig hagyományosan meg kell ölniük egy „népellenséget”. Ez lehet veszélyes vadállat, elefánt, bivaly vagy oroszlán, de lehet ember is, aki nem tartozik a datoga törzshöz. Szép szokás…
A datogák életmódja, öltözködésük és szokásaik sok hasonlóságot mutatnak a maszájokéval, ennek ellenére esküdt ellenségek és szívesen lopkodják el egymás teheneit, hosszú, sokszor gyilkosságig fajuló viszálykodásokat szítva vele.
Szegény datogáknak rettentő hányatott a sorsa. Az ország lakosai megvetik őket tanulatlanságuk és higiéniás viszonyaik miatt.
A 80-as években hatalmas földterületeket vett el tőlük a tanzán kormány, falvaikat felégették, sírhelyeiket meggyalázták, elhajtották állataikat, megerőszakolták asszonyaikat. Több emberjogi szervezet az óta is igyekszik igazságot szolgáltatni nekik.
Sajnos egy olyan nép, akik nem hogy oktatáshoz, de vízhez, legelőhöz vagy kórházi ellátáshoz sem tud könnyedén hozzájutni, ahol a gyerekek nem kapnak oltásokat és ahol a közösség mindössze 1%-a írástudó, ráadásul csak néhányan beszélik országuk közös nyelvét, ott nem sok a remény a jobb jövőre 😦
Szerencsére a datogáknál tett látogatásunk alkalmával egy fikarcnyit sem éreztünk ebből a kilátástalanságból. Ezen a kontinensen a mindennapok szerves része a derű, az emberek a mának élnek és elfogadják, amin úgysem tudnak változtatni.
Én pedig magammal hoztam az őrőkőnél átélt különleges pillanat emlékét 🙂
villo.blog 