Kávézó a világ végén-A Ngorongoro kráterében jártunk

Majmok! Végre! Már három napot töltöttünk Tanzániában, de még alig találkoztunk kedvenc állataimmal! A hatalmas csapat, zord tekintetű pávián az esőerdőn átvezető út közepét foglalta el és nem igazán akaródzott odébb menniük. Végül nagy kegyesen, flegma pillantásokat vetve felénk, bevonultak a párás ködben úszó dzsungel fái közé. Csodaszép helyen autóztunk, egy több millió éve beszakadt vulkán kráterének peremén. A liánokkal összefont fák mohazöld csúcsain fehér vattacukor pamacsokként ült a köd,igazi mesebeli esőerdőben jártunk. Egyszerre megnyílt előttünk a növények függönye és megláttuk a mélyben a kráter lapos fenekét. A Ngorongoro leginkább egy lavórra emlékeztet. A peremét, ahol eddig haladtunk, sűrű erdő borítja, az alja viszont füves szavanna, ahol Kelet-Afrika valamennyi vadja megtalálható. Kivéve a zsiráfokat, ugyanis ők, különleges alkatuknak köszönhetően, nem tudnak leereszkedni a lavór oldalán 🙂

Ez az álomszép hely sokmindenről híres. Afrika hét csodája körül az egyiknek választották, ez Földünk legnagyobb töretlen vulkáni kalderája és az Unesco Világörökség védettségét is élvezi. Több ezer állatnak ad otthont és itt a legmagasabb az 1m2-re jutó oroszlánok száma 🙂

Dallamos nevét pedig a területen élő maszáj pásztorok kolompjának hangjáról kapta.

Egyetlen út vezet le a kráterbe, ahol délelőtt csak lefelé, délután pedig felfelé haladhatnak a szafarira érkezők. Minden sofőr rácsatlakozik a központi rádióra, így egész úton hallhattuk az egymás közötti beszélgetéseket, mint réges-régen a taxikban 🙂 Hihetetlenül izgalmas egy ilyen szafarira elindulni! Lehet hogy látunk elefántokat, vagy oroszlánokat, ahogy kergetik a zsákmányukat? Bármi megtörténhet!

Alighogy leértünk a mélybe, meg is kellett állnunk, ugyanis egy kidőlt fatörzs zárta el az utat. Hamarosan szemből is érkezett egy autó, a két fekete vezető közösen törte a fejét, hogyan mehetnénk tovább. Nekünk sajnos tilos volt kiszállni, így csak a kocsiból figyelhettük az eseményeket.

Hamarosan megérkeztek a park felügyelői és jeepjükkel csináltak egy új utat a kidőlt fa mellett, így elindulhattunk végre az állatok felé!

Ez a park olyan, mint az édenkertről készült festmények! Egymástól karnyújtásnyira legelésznek különböző fajtájú állatok, bármerre néztünk, mindenhol mozgott valami! És a környezet! Az apró vadvirágokkal pöttyözött füves síkság világos zöldje, mögötte a kráter oldalának sötétebb árnyalata, fölötte alakját folyamatosan változtató felhősáv, a hihetetlenül kék ég, a napfényben szikrázó tó, komolyan mondom, ez a világ egyik legszebb helye! És ahogy lassan haladtunk az autóval, itt egy csapat gnú, ott zebracsalád, mellettük antilopok, a levegőben csillogó tollú madarak. Távcsővel egy orrszarvú anyukát is láttunk a kicsinyével sétálni. De mutatom a fotókat:

Meg kell állapítanom, hogy a gnú nem egy szép állat, viszont a zebracsaládok, papa,mama és a gyerekük, ahogy háromszög alakban állva, egymás fenekére hajtják a fejüket és úgy pihennek, az szívmelengető látvány! Tudtátok, hogy a termeszek után a zebrák pukizzák ki a legtöbb metán gázt? A szarvasmarhák csak a harmadik helyen vannak! És hogy fekete az alapszínük és azon vannak a fehér csíkok? Mindegyiküknek egyedi a mintája, mint nekünk az ujjlenyomatunk és meg is ismerik egymást a csíkjaik alapján. És hogy a természet mi okból alkotta ezt a dekoratív mintázatot, arról többféle elmélet is létezik. Káprázik tőle a ragadozók szeme? A böglyök nem tudnak leszállni rá? A fekete csíkok melegítik, a fehérek hűtik őket? Ki tudja, mindenesetre elképesztő jól néznek ki!

Mindannyian elefántott szerettünk volna látni és egyszer csak feltűnt a távolban a világ leggyönyörűbb elefántbikája! Hatalmas volt és tökéletes, vakítóan fehér agyarakkal. Nyugodtan és büszkén állt, mintha direkt nekünk mutogatná fenséges külsejét. Egy idő múlva az orrmányát rátette egyik agyarára, úgy pihentette 🙂 Utána oldalra fordult, úgy is volt mit megbámulni rajta…

Mikor már nem fért a szemünkbe több állat, elindultunk a piknikezőhely felé. Útközben kérdezte a vezetőnk, hogy szerintünk van-e ezen a helyen valami, ami erősebb az elefántnál. Próbáltunk találgatni, de nem igazán volt ötletünk. Erre ő megmutatott egy ártatlan, sárga virágot. Ez a virág, mondta, erősebb még az elefántnál is. Ide fújta a szél a magját, pillanatok alatt elterjedt, az állatok nem eszik meg és kiszorítja a fűféléket a kráterből 😦

Harcolnak ellene, láttunk egy kertész csapatot, akik járják a nemzeti parkot, gyökerestül tépik ki és viszik el zsákokban ezt az invazív növényt.

A piknikező helyre sem lehetett panaszunk! Ebédeltetek már vizilovaktól nyüzsgő tó partján? Elég klassz volt! És itt végre ki lehetett szállni a kocsiból és érezni a nap erejét, a szelet és a virágok illatát! Bámulatosan gyönyörű volt ez a hely, nem lehetett megunni a nézelődést! Közvetlenül a tó partjára tilos volt lemenni, mert a viziló Afrika egyik legveszedelmesebb állata! Ezek a békés növényevők több ember életét oltják ki minden évben mint az oroszlánok!

És ahogy itt sétáltunk, rátaláltunk a legmenőbb helyre, amit életünkben valaha láttunk! Egy dombocska tövében, a végtelen semmi kellős közepén állt egy zebracsíkosra festett kávézó! Teljességgel hihetetlen látvány volt a fekete-fehér jeep és a szavanna közepére gondosan kitett asztal négy székkel!

Megtudtuk hogy előző nap nyitottak és mi voltunk az első vendégeik! Az afrikai vadon közepén kényelmesen hátradőlni egy székben, arcodat a símogató napsütés felé fordítani és inni egy isteni kávét, miközben a hátad mögött zebrák vonulnak át és előtted a tóban szuszogva szörcsögnek a vizilovak, ez az igazi rock and roll!

Mennyi csoda! Alig fér el az ember szívében! És még csak a felénél jártunk a napnak!

Tovább indulva felfedeztünk egy pihenő fiatal hím oroszlánt. Ahogy felállt nyújtózkodni kiderült, hogy nőstények is heverésznek mellette a naptól felforrósodott sziklákon. Hidegrázós élmény természetes környezetben látni az állatok királyát! A sörény nem csak dísz rajtuk, védi a nyakukat harc közben és félelmetesebbnek is látszanak tőle. Az oroszláncsajoknak a hosszú, dús és sötét sörény az esetük 🙂

Az egyetlen macskaféle, amelyik családban él. Ja nem, a mi cicánk is családban él 🙂

Vadászatnál fontos, hogy többen legyenek, ugyanis valamennyi zsákmányállatuk gyorsabban fut náluk. Így az a módszerük, hogy minnél közelebb lopakodnak, kinézik maguknak a leggyengébb példányt és egyszerre támadnak. Mindig az hittem, hogy átharapják az áldozatuk torkát, de például a kisebb zsákmányokat úgy ölik meg, hogy a szájukba veszik annak orrát és száját, amíg meg nem fullad. Ha legyűrték a zsákmányt, mindet felfalják! Egy egész zebrát, száz kiló húst is meg tudnak enni egyszerre! Utána persze több napig csak szuszognak, mint mi a karácsonyi vacsora után 🙂

Ahogy mélyültek az árnyak, az állatok csapatai lassan lehúzódtak a tópartra. Elragadtatottan figyeltük, hogyan álltak sorban a zebrák egy simára koptatott vakarókőnél és dörgölték hozzá viszkető nyakukat vagy oldalukat! Alig várták már, hogy végezzen az előttük levő! És micsoda kéjes pofát vágtak vakarózás közben!

Egy erdős részen áthajtva, közvetlenül mellettünk, megláttunk egy szürke hátat. Gyorsan lefékeztünk és kiderült, hogy legalább tíz elefánt uzsonnázik karnyújtásnyira tőlünk a bokrok között! Elmondhatatlan élmény ilyen közelről figyelni ezeket az okos és békés óriásokat! Hallgattuk hogyan recsegnek fogaik alatt a lombos ágak, ahogy fújtatnak, szuszognak, korog a gyomruk, mintha egy asztalnál ülve falatoznánk velük 🙂

Az elefántok számtalan módon kommunikálnak egymással. Testbeszéddel, infrahangokkal, suttogó vagy fülrepesztő trombitálással és a gyomruk korgatásával is, amit mi is hallgattunk. Ha ezt a hangot kiadják, akkor rettentő elégedettek a világgal! Ha veszélyben érzik magukat, akkor le tudják állítani ezeket a gyomorból jövő morgásokat.

Egyszer csak az egyik anyuka a kicsinyével kijött az útra és széttárt fülekkel, dühödt trombitálással és fenyegető mozgással megindult felénk! Mondanom se kell, azonnal hátramenetbe kapcsoltunk! Az elefánt még pár lépést tett felénk, de mikor úgy érezte, hogy már biztonságos távolságra vagyunk a borjától, ment tovább a dolgára. Eléggé felszökött az adrenalin szintünk ettől a kis közjátéktól! Említettem már, hogy oda vagyok az elefántokért?!

Sajnos indulnuk kellett kifelé, sötétedés előtt mindenkinek el kell hagynia a parkot. De nem bántuk, mert a kráter peremén álló hotelünk szobájának egyik fala padlótól a plafonig üveg volt, így az ágyból, a lábakon álló kádból, vagy akár a wc-ből is teljes pompájában láthattuk, hogyan nyugszik le a nap a Ngorongoro krátere mögött! Amíg forró fürdőt vettünk a virágszirmokkal telehintett kádban, addig a szobánkhoz tartozó személyi inasunk befűtött a kandallóba. Ezután golfkocsival fuvaroztak minket az étteremhez, nehogy az erre kószáló bivalyok kárt tegyenek bennünk. A teraszon élveztük ki a naplemente utolsó perceit, miközben saját pincérünk francia pezsgőt töltött kristálypoharainkba a kaviár mellé.

Na jó, igazából ezt a hotelt csak megnéztünk:)

Valójában egy kempingben aludtunk, ahol délelőtt, mikor arra jártunk, egy szál sátor és egy magányos marabu árválkodott a füves placcon.

Délután viszont ez a látvány fogadott:

Egy hadseregre való vadőr szállta meg a mezőt! Szerencsére sokaságukhoz mérten meglepően csendesek voltak.

Korán bebújtunk a sátrunkba, mert elképesztő hideg volt! Magamra húztam az összes meleg ruhát, de még a dupla hálózsákban is vacogtam! Fagypont körül lehetett, aludni sem tudtam, annyira fáztam. Viszont így végighallgathattam, mi történik körülöttünk az éj leple alatt! Először a hiénák érkeztek, bejárták a területet, egyikük a sátor falához dörgölte az oldalát, de többen is szorosan mellette jöttek-mentek. Ezután kiborították a kukákat, morogva összevesztek a kajamaradékokon, utána szanaszét hurcolták és hangosan ropogtatták a vacsoráról maradt csirkecsontokat! Elég durva hang ez az éjszakában! Mikor ők eltakarodtak, elkezdtek a közelben üvölteni a sakálok! Ez aztán csontig hatoló hang, mintha ősi félelmeket ébresztene fel az emberben! Rettentő izgalmas volt, imádom az ilyesmit! Hajnalban már nem volt semmi különös, mindössze egy bivaly harapdálta a füvet a fejem mellett! Ahogy kihúztam a sátor cipzárját, egyből gőzölgő lepényébe botlottam! A hiénák kihullott szőrcsomóit is megtaláltuk a sátrunk falába akadva.

Csípős, ködös volt a reggel és mi vacogva csodáltuk, hogyan oszlanak szét a felhők a világszép Ngorongoro krátere felett! Annyira hálás vagyok a sorsnak, meg persze a férjemnek, hogy ilyen helyekre eljuthatok!