Döbbenetes volt a hely, ahol jártunk. Hogy lehet itt élni?! Pedig ez a vulkáni hamuval borított, poros vidék láthatóan lakott terület. A gyorsan leszálló szürkületben elindultunk meglátogatni egy maszáj települést, amely a helyi vezetőnknek, feleségeinek és az ő gyermekeiknek az otthona. Meg persze az állataiknak. Mert a maszájoknak a legnagyobb kincsük a nyájuk. Azt mondják, a tehenek fontosabbak a felségnél. A maszájok úgy tartják, hogy istenük, Ngai, a világ összes tehenét népüknek adta. Ezért feljogosítva érzik magukat, hogy rendszeresen lopkodják a szomszédos törzsek állatait. Ezen a vidéken, az Ol Doignyo Lengai vulkánja tövében nem is értem, hogy él meg meg a szarvasmarha. Kecskéket és birkákat is látunk, hatalmas nyájaik lassan vonulnak a ritkás fák alatt, mellettük színes ruhás pásztoraik, lábuk nyomán száll a könnyű por, festményre kívánkozó látvány!
A falu, ahova érkeztünk, ugyanolyan település, mint amilyeneket idefelé, az út mellett láttunk. Tüskés ágakból készített, kör alakú kerítés öleli körbe a sárból és marhatrágyából tapasztott, kerek házak kis csoportját. Ezek nem állandó lakhelyek, a maszájok nomádok, állataikkal együtt vándorolnak legelőről legelőre. Ilyenkor házaikat szétszedik és teherhordó szamaraik hátán költöztetik az új helyre. Ezek a szamarak cipelik haza a távoli folyóról is a vizet, nagy, citromsárga kannákban. Természetesen folyóvizet vagy áramot hiába keresenénk errefelé. Olyan szívesen kipróbálnám, milyen lehet a civilizáció vívmányai nélkül élni! Persze csak egy rövid időre. Biztosan nem tudnám soha megszokni már a házat sem, ami olyan alacsony, hogy le kell hajtanom a fejemet belépéskor. Mint egy csigaház, úgy tekeredik a bejárat, bent teljes a sötétség és bár nem ég a tűz, de mindent átjár a füst szaga. Telefonjainkkal világítva nézünk szét az otthon belsejében. Központban a tűzrakó hely, benne három kő, amire a fazekat teszik. Ez a három kő az állatokat, az esőt és az ételt szimbolizálja, tudjuk meg antropológus vezetőnktől, aki kedvtelve simogatja a kunyhó sárból és szalmából tapasztott polcát, ahol a konyhai edényeket tartják. Tamás mesél róla milyen volt, mikor ő is egy hasonló házban élt évekkel ezelőtt a murszi népcsoportnál. Hónapokat töltött ott kutatással és azt mondja, nagyon szeretett ilyen házban lakni, csak a rágcsálókkal nem tudott megbékélni, akik beköltöztek a viskó falába.
Pár percet töltöttünk odabent, de az ott viselt ruháimon még mindig érzni a kunyhó füstjének szagát.
Odakinn új ház készül éppen. A maszájoknál a házépítés az asszonyok feladata. A földbe leszúrt ágakat sárral és marhatrágyával tapasztják össze. Ha egy férfinek több felesége is van, akkor valamennyiüknek külön ház dukál. Az első, legfőbb feleség háza mindig a bejárattól jobbra áll. Rettentő érdekes volt figyelni, hogyan törik megfelelő méretűre az ágakat és hogyan illesztik össze szép formájú tetővé. Az asszonyok néma csöndben tették a dolgukat, persze lehet, hogy csak a mi társaságunk feszélyezte őket.
Közben pásztoraik kíséretében hazaértek az állatok is az egész napos legelésből. Az otthon maradt kicsi jószágok nyomban anyjukhoz szaladtak egy kis tejért! Igazán bájos látvány volt, ahogy a három kicsi bárány már a kapuban letámadta az anyukáját 🙂 A maszájok nem túl jók a számolásban. Állataikat színük, méretük és arcvonásaik alapján jegyzik meg és van, aki meg is jelöli a sajátját. Állítólag a környék összes állatáráról meg tudják mondani, hogy kihez tartozik. Sokszor nevet is adnak kedvenceiknek, a legkisebb jószágok pedig a a házban alhatnak.
A maszájok legalapvetőbb tápláléka a tej. A kislányok rögtön neki is fogtak a fejésnek. A tejet isszák simán, az állatok vérével keverve vagy a teájukba töltve. Ez a fő fehérje forrásuk, húst csak ünnepi alkalmakkor esznek. Csak a saját állataik húsát eszik, nem vadásznak, csirkét és halt sem fogyasztanak. Egyébként felfoghatatlan, hogy ezen a tájon hogy találnak az állatok elegendő legelnivalót. Csak por és hamu, bármerre nézünk!
A vért, ami a tej mellett szintén fontos táplálékuk, az állatok nyaki ütőeréből csapolják. Kötélhurkot vetnek a kiszemelt jószág nyakába, ebbe egy botot dugnak, melyet addig tekernek, amíg az ütőér kellőképen megduzzad. Akkor egy nyílvesszővel pár méterről meglövik a kidagadó eret, a sugárban spriccelő vért pedig egy tálba engedik. A sebből nem csinálnak nagy ügyet, nyállal összekevert hamuval, vagy falevéllel tapasztják be. Állítólag egy birkából havonta négy liter vért is lecsapolnak és az állatnak kutya baja tőle!
Semmi esetre sem lennék itt birka!
Látjátok ezt a kislányt? Igen, ő albínó. Megdöbbentő látvány fekete családja körében. A tudósok számára is érthetetlen módon Tanzániában ötször annyi albínó születik, mint máshol a világon. Érzékeny bőrüknek erős fényvédelem kell az egyenlítői nap kíméletlen sugarai ellen és mivel a szemük sem tartalmaz pigmentet, ezért látásuk is hamar megromlik, megvakulnak és gyakran daganatos betegségek alakulnak ki náluk. De ez a legkevesebb gondjuk. Az albínókat rendszeresen elrabolják és megcsonkítják, ugyanis testrészeiknek varázserőt tulajdonítanak! Fekete Afrikában a mindennapok része a boszorkányság és a varázslás. Az albínókról úgy tartják, hogy természetfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek, ezért a halászok hajukat a hálóikba fonják a jobb fogás reményében, a bányászok pedig albínók testrészeit ássák a föld alá, hogy oda vonza a drágaköveket. Aki pedig üzleti sikerekre vagy gazdagságra vágyik, az a boszorkánydoktoroktól amulettet vásárolhat, melyben albínók porrá őrőlt testrészei vannak. Hiába próbálja a kormány felvilágosító kampányokkal védeni az életüket, ez a hiedelem olyan erős, hogy ezrével csonkították vagy ölték meg őket az elmúlt években! Ráadásul gyakran saját családjuk adja el ezeket a hófehér bőrű gyermekeket, ugyanis hatalmas rájuk a kereslet és rengeteg pénzt üti érte a markukat. Annyira sok errefelé a nincstelen, reménytelen helyzetű család, hogy hatalmas kísértés egy ilyen vagyont érő gyermek áruba bocsájtása. Sokan egy ilyen támadás után ujjak vagy karok nélkül élik le az életüket. Hihetetlen, ugye?
Amíg mi a házépítést néztük, addig összegyűltek a lányok és az asszonyok apró gyöngyökből készült ékszereiket árulni. Kevés volt már a fény, de sikerült néhány jellegzetes portrét készíteni a család különböző tagjairól. Tetszenek nekem ezek az emberek. A szabályos fejformájuk, a büszke tartásuk és az a természetes nyugalom, ami körülveszi őket. Őseik a Nílus völgyéből vándoroltak erre a területre nyájaikkal együtt, benépesítve Kenya és Tanzánia füves legelőit. Nincsenek túl sokan, mégis, aki egyszer találkozott maszáj emberrel, az örökre megjegyzi őket. Szép hangzású nyelvükön ők keresztelték el a vidék hegyeit, folyóit és városait. Szerengeti végtelen földet, Nairobi pedig hideget jelent Maa nyelven.
Láthatjátok, hogy valamennyien rövid hajat viselnek. Kizárólag a fiatal harcosoknak lehet hosszú haja, de ők nem a faluban, vagyis a bomában élnek, hanem kint a bozótban, az állataikkal. A férfiak mindig hordanak övet, amire késüket erősítik. Elmaradhatatlanul hozzájuk tartozik a dárdájuk és egy bunkósbot, amit szintén az övükbe tűzve hordanak. A legendák még mesélnek arról, mikor a férfivá avatás alkalmából meg kellett ölniük egy oroszlánt, de manapság oroszlánra csak a pénzes fehérek vadászhatnak, akik nem dárdával, hanem puskával gyilkolják a vadakat, a terepjáró kényelmes üléséről.
A nők kitágítják fülcimpájukat és főleg az idősebbek szinte minden testrészüket különleges ékszerekkel díszítik. Hagyományaik szerint csak körülmetélés után mehetnek férjhez. Jövendőbeliük meghatározott számú állatot fizet értük az apjuknak, esküvő után pedig férjük többi asszonyával élnek közös bomában. Segítik egymást a munkában, együtt nevelik a gyerekeket, férjük pedig mindig mással osztja meg esténként az ágyát. Hagyományosan az egy korcsoportba tartozó férfiak is megosztották egymással a feleségeiket, sőt ha vendég érkezett, akkor a szíveslátás része volt, hogy a ház asszonyát is felkínálták, de az utóbbi időben, a nemibetegségek miatt, ez a kedves szokás visszaszorulóban van.
Titokzatosak voltak ezek a nők, ahogy kíváncsian figyeltek bennünket. Számukra mi pont olyan különlegesek vagyunk, mint ők nekünk. Rettentő kemény életük van, minden ház körüli munka rájuk hárul, 5-6 gyereket nevelnek és teljesen ki vannak szolgáltatva az időjárásnak és a betegségeknek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, különös erő sugárzik belőlük.
Egyszer csak, mint egy jelenés, feltűnt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam! Lebegni látszott a föld fölött, ahogy hosszú, tűzpiros ruhájában közeledett a poros szürkületben. Micsoda kecsesség és báj! Tartása és mozgása királynői volt, pillantása kifürkészhetetlen. Tejesen elvarázsolt! Ő másmilyen volt, mint a többi itteni asszony, Tamás azt mondta, szomáliai származású. Néhány hónappal később Kenyában láttam szomáli férfiakat, nekik is ugyanilyen fejedelmi megjelenésük volt.
Lassan beesteledet, így búcsút vettünk a maszájoktól és visszatértünk a szállásra, ahonnan csapatunk legsportosabb tagjai az éjszaka közepén nekiindulnak megmászni az Ol Doinyo 3200 méter magas csúcsát. Mi inkább átaludtuk az éjszakát és a kényelmes reggeli után zsiráflesre készültünk. A hotel weblapján olvastam, hogy a zsiráfok az éjszakát a tó mellett töltik és kora reggel itt sétálnak el, pont a szállásunk előtt. Ezen a weboldalon számos fotó is dokumentálta, hogy a zsiráfok közvetlenül a hotel mellett legelésznek, szóval nagy reményekkel indultunk neki a napnak!
Kiléptünk a sövénnyel körbevett kert hátsó kapuján és egy varázslatos világban találtuk magunkat! A felhőkön áttörő napsugarak abban a pillatban keltették életre a kontrasztokkal teli tájat! A szinte fekete föld, a növények pompás zöldje, a tó csillogó fehérsége és a felhők rózsaszín árnyalatai lélegzetelállítóak voltak!
Úgy képzeltük, hogy elsétálunk a tó irányába, de azonnal két gondunk is akadt. Elöszőr is az egész vidéket beborító hamu annyira mély volt, hogy képtelenség volt benne haladni! Az alatta lévő szilárd talaj buckáin megbicsaklott a lábunk, a következő lépésnél bokáig süppedtünk a puha homokba. Még Gyöngyi túrabakancsa is teliment a szürke hamuval, én pedig nem győztem kirázogatni a port a szandálom talpából. Ezen kívül, alighogy kitettük a lábunkat a hotelből, ott termett egy csapat kislány, vállukon szatyrokkal. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy honnan kerültek elő, egy teremtett lélek nem volt a közelben! Meglehetősen nyomulósak voltak, látták bennünk a potenciális karkötővásárlót 🙂 Csapatuk egyik fele belém, másik Gyöngyibe kapaszkodott, jobbról-balról cibáltak bennünket és igyekeztek beszédbe elegyedni velünk. Következő képpen hangzott a társalgás:
– Hogy hívnak? Maria? Én is lenni Maria! Jambo Maria!-kérdezte egyikük.
– Nem, az én nevem Gyöngyi.
-Gyöngyi! Gyöngyi! Engem is hívnak Gyöngyinek! Én nevem is Gyöngyi!
Na erre az összes kislány élénk kiáltozásba kezdett, hogy valamennyiüket Gyöngyinek hívják! És azon nyomban előszedték táskáikból a karkötőiket, hogy ha már ők Gyöngyik így egymásra találtak, akkor vegyen néhány ékszert tőlük! Vérre menő küzdelmet folytattak, hogy egymást félrelökve mutogassák portékájukat. Be kell hogy ismerjem, megijedtünk. Rémisztő volt, ahogy vékony karjaikkal rángattak, lökdösődtek és az arcunkba nyomták az ékszereket. Bevallom férfiasan, hogy sutba dobtuk a reggeli sétát, a zsiráfokat, és hanyat-homlok visszamenekültünk a kiskapun keresztül, a hotel kertjének biztonságába!
Mikor felzaklatott lelkünk kissé megnyugodott, újra nekivágtunk, hogy ezúttal a főbejáraton át elhagyjuk a szállodát. Jöttünkre nyomban felpattant a bokrok alól egy tucatnyi asszony táskáikkal együtt és a gyöngyik csoportja is nyomban ránk talált! Innen sem jutottunk tovább, egyszerűen nem tudtunk lépni a körülöttünk álló, kezünket cibáló lányoktól és asszonyoktól! Végül megígértük, hogy veszünk tőlük valamit, csak engedjenek vissza a hotelbe. Cserében megengedték, hogy készítsünk egy fotót azokkal a lányokkal, akik valamennyien Gyöngyiként mutatkoztak be.
Mindössze kettőt tudtam kattintani, az igazi Gyöngyi már menekült is az erőszakos lányok gyűrűjéből:)
Közben visszatértek a hullafáradt srácok, akik rekord idő alatt megmászták a hegyet. Azt mesélték, kemény menet volt! Láttak néhány izgalmas éjszakai ragadozót, de hiába várták a felkelő napot a vulkán csúcsán, felhő takarta az eget. Addigra sütött ki a nap, amire leértek. Mellesleg a padon, ahol Zoli a mászás élményeit mesélte Gyöngyinek, egy levedlett kígyóbőrt találtak a párna alatt…
Még délelőtt tovább indultunk erről a hihetetlen vidékről. Arushában várt a gépünk, hogy Zanzibár szépséges szigetére repítsen bennünket.
Az Arushába vezető utunkat is végig kísérte a nyájukat terelő maszáj pásztorok ismerős látványa és kolompjaik csiliningelése.
Egy különösen kopár, hegyes vidéken belefutottunk a heti vásárba! Annyira szeretem közelről látni a hétköznapi, nem turistáknak szóló életet, hogy addig könyörögtem, amíg megálltunk egy percre, szétnézni a piacon. Az út egyik oldalán állatvásárt tartottak, itt kizárólag férfiak voltak. Képzeljétek el, hogy teljes természetességgel fogadták, ahogy Gyöngyivel ketten, egyedüli, ráadásul fehér nőként bementünk közéjük. Szerintem ha itthon két nő besétál egy falusi piac közepére, ahol férfiak vannak egymás között, ott nem ússzák meg tolakodó pillantások, zavarba ejtő megjegyzések és egymás közötti összeröhögések nélkül. A maszáj férfiak között semmi ilyesmi nem történt. Kifejezetten jó érzés volt a közelükben lenni. És tudjátuk mi a durva! Hogy nem volt büdös! Több száz férfi testözelben, akiknek nincsen fürdőszobájuk és egy enyhe, füstösen édeskés illaton kívül semmi szaguk nincs! Az állatoknak sem! Érthetetlen!
Tamás megkérdezte a jószágok árát. A birka 40 dollár, egy nagyobb kecskéért akár százat is elkérnek. A maszájok nem gyűjtenek pénzt, az állataik a vagyonuk. Jószágokat adnak a feleségekért, ajándék gyanánt vagy kárpótlásként a peres ügyekben. Náluk a gazdag embernek nem szebb háza vagy menőbb kocsija van, hanem több száz fős nyája.
Az széles, poros földút másik oldalán az asszonyoknak árultak kukoricát. Olyan száraz ez a vidék, hogy itt semmi nem terem meg. Hatalmas, színesre pingált teherautókon, messzi földről hozzák ide a kukoricát, melyből az asszonyok az ugalit, a puliszkára emlékeztető ételt készítik. Tamás szerint azon az oldalon gyöngyöket és ruhának való anyagot is árultak, de ezt sajnos nem tudtuk megnézni, sietnünk kellett tovább.
És mennyi csoda várt még minket az úton! Zsiráfgazella futott át előttünk, a bokrokban zebrák legelésztek. Az utat itt egyformán használják a keresztben átkelő állatok, az autók, a valahová mindig sétáló emberek és a vadak. Bármerre járunk, mindenki lelkesen integet.
A kenyai határ közelében végre aszfaltútra érünk és két nap után újra van térerő a telefonunkon, csipognak is vég nélkül az olvasatlan üzenetek és emailek. A modern, többsávos út szélén hatalmas elefántbika ácsorog, távolabb zsiráfokat is látunk.
Tanzániában wc-re menni is mindig különleges élmény. Kiszállsz a kocsiból és megkérdezed az első embertől aki oda jön, hogy hol van itt wc. Mindig odajönnek. Ha többen vannak, akkor előbb megvitatják maguk között, hogy merre irányítsanak. Itt például egy kocsmába küldtek. Ahogy az apró boltok előtt sétálunk a járdán, halljuk ahogy összesúgnak a hátunk mögött. Mzungu, azaz fehér ember. A mérhetelenül lepukkant ivóban vendég nincs, a pultban fiatal lány unatkozik. Láthatóan vonakodik beengedni minket a mosdóba, nem is adja oda nekünk a kulcsot, ő is velünk tart. Nyikorgó vasajtón keresztül egy sáros hátsó udvarra jutunk, melynek közepén vízcsap áll ki a földből. Asszonyok állnak vagy ülnek sorban vödreikkel a vízért, ami olyan lassan csordogál, hogy valaki székeket is oda készített, hogy kényelmesebben teljen a várakozás. Az asszonyok beszélgetnek, nevetgélnek, de köszönésünkre csak egy fejbólintást kapunk, a mosoly elmarad. Hiába, ez már egy város, egész másként viselkednek az emberek. Közben a lány kinyitotta a féltve őrzött wc hullámos bádogból készült ajtaját. Meg is értem, hogy ennyire becsben tartják ezt a düledező falu, töredezett betonnal kiöntött helyiséget, ahol mindössze egy lyuk van a földön, hogy az ember elvégezze a dolgát 🙂 És képzeljétek el, hogy itt sem volt büdös!
Sajnos nem volt nálam telefon, így nem tudom megmutatni nektek ezt az illemhelyet, viszont a táskáinkat lefotóztam érkezéskor. Ilyenek lettek egy bezárt csomagtartóban:
Most búcsúzom, vár már a légcsavaros gép, hogy Zanzibárra repítsen 🙂
Ha kíváncsi vagy rá, mit láttunk még a Nátron tónál, akkor olvasd el az előző bejegyzést! Remélem még találkozunk 🙂
villo.blog 