Mikor kislány voltam, állt a kertünkben egy majomkenyérfa. Nem igazi persze, csak én neveztem így. A kis herceg meséjében elbűvőlt egy rajz a széles törzsű, gigantikus faóriásokról és a kert leghatalmasabb fáját attól kezdve majomkenyérfának hívtam. Azon lógott a hintám, amit a nagypapám csinált.
De még hosszú évtizedekig nem láttam igazi majomkenyérfát.
Afrika szerte mesélnek egy legendát erről a fáról. A világ teremtésének kezdetén a baobab fa menőzni kezdett, hogy ő a legszebb a növények közül. A Jóisten megelégelte ezt, kihúzta az óriási fát és fordítva dugta be a földbe. Ezért olyan különlegesesek az ágai, mintha gyökerek lennének.
A baobab mellett nem lehet szó nélkül elmenni! Jellemzően magányosan ácsorog a szavannán, ahol a többi növény még a térdéig sem ér, kábé olyan látvány, mintha egy toronyház magasodna a falusi kunyhók között.
Némelyikük törzse annyira vastag, hogy egy tucat ember sem éri körbe. A Tanzániában élő rekorder 47 méter átmérőjű! Az idősebb fák üregesek belül, bebújtunk az egyikbe, amely a földeken dolgozó embereknek szolgál pihenőhelyül. Még pálmalevelekből fonott fekhely is volt bekészítve 🙂 Néhány falu a törzsi tanácskozásokat ilyen üregben tartja, Zimbamwe-ben pedig buszmegállóként használnak egy gigantikus odút.
Tanzániában szentnek tartják ezt a fát.
A kőkorszaki körülmények között élő hadza népcsoport a baobaboknál imádkozik az esőért.
Egy tradicionális zanzibári faluban azt mesélte egy öreg, hogy annyira tisztelik ezt a növényt, hogy ha kidől, akkor sem égetik el a fáját. Pedig tüzifából mindig kevés van azon a vidéken. A gyümölcsét sem fogyasztják, meghagyják a majmoknak. Nekik ugyanis kedvelt csemegéjük, ahogy a fa nevéből sejteni lehet. Más vidékeken elefántfának hívák. A törzse is olyan hatást kelt, mint az elefánt bőre és ezek az örökké éhes ormányosok is szívesen falatoznak a gyümölcséből. Az elefántok egyébként is nagy ínyencek és kedvelik az édes ételeket. Ezen kívül, ha nem találnak a közelben vizet, akkor agyarukkal lyukat furva megcsapolják a fa törzsét és a benne tárolt nedvességgel oltják a szomjukat. Ugyanis ez a csodálatos élőlény több száz liter vizet raktároz el dagi törzsében.
A faóriások utána egész életükön, akár több ezer éven át viselik az agyarak okozta sebeket.
Szenegálban is szent a majomkenyérfa, de ott a helyiek minden porcikáját hasznosítják. Fáját eltüzelik, gyökereit és friss hajtásait zöldségként fogyasztják, leveleit levesnek főzik meg, kérgéből lázcsillapító gyógyszer készül. Az óriási, szőrös rögbilabdára emlékeztető termés héja szárítva pipadohánynak és tüzelőnek is megteszi, hamujából szappant főznek, magjából olajat préselnek és persze meg is eszik. A piacokon mindenfelé árulták a gyümölcsöt egészben és pucolva is. Az apró, fehér, murvához hasonlító cucc rejtőzik a gyümölcs belsejében, amit tálban és bezacskózva is láthattok a fotón. Ha a vékony, fehér, édes bevonatot leszopogatjuk róla, egy elrághatatlan magot találunk a közepén. Igazán finom, de annyira kevés az ehető rész egy-egy mag körül, hogy nem éri meg a fáradságot nekiállni 🙂
Iszonyú egészséges egyébként, brit tudósok szerint háromszor annyi C vitamint tartalmaz, mint a narancs és kétszer annyi kálciumot, mint a tej 🙂
Szintén Szenegálban láttunk olyan fákat az út mentén, melyek mintha rakott szoknyát viseltek volna. Megtudtuk, hogy egyes vidékeken a fiatal növények törzsét késsel csíkokban lehántják és kötelet készítenek a rostjaiból. Ezek a szabályos formák, akár egy tetoválás, örökre megmaradnak a fák szürke törzsén.
Még egy izgalmas dologgal találkoztunk itt. Nyugat-Afrikában évszázados hagyománya van az énekmondóknak, az úgynevezett griot-oknak. Előadásaikon pengetős hangszerekkel vagy dobszóval kísérték a régi időkről regélő ritmusos dalokat. Ezekből a zenével aláfestett, énekes-verses produkciókból alakult ki Amerikában a rap zene műfaja.
Ezek a történetmesélő emberek különleges társadalmi státuszban voltak a földművelő népeknél. Mivel életükben nem gondozták a anyaföldet, amely táplálta őket, ezért haláluk után nem nyughattak a föld alatt, így a szent fák törzsébe temették őket. Jártunk is egy ilyen fánál, melynek üregébe az ősi trubadúrok csontjait helyezték.
Youssou N’Dour, a Dakarban született fantasztikus zenész is griot-ok családjából származik, zseniális dallamait az ősi énekmondók tradícióiból meríti.
Az animista serer törzs szoros kapcsolatot ápol a vaskos törzsű fákkal. Úgy hiszik, hogy őseik szellemei lakoznak ezekben a sok száz éves óriásokban, ezért minden étkezés előtt enni adnak a fában élő szellemeknek. A települések mögött magasodó fa tözsét naponta több alkalommal tejjel vagy joghurttal locsolják meg, hogy a nagypapa szellemének ne legyen oka panaszra 🙂
Természetesen a műveszeket sem hagyja hidegen ez a különleges forma. Festményeken, szobrokon, ékszereken számtalan módon ábrázolják karakteres külsejét.
Csodáltuk ezeket a fákat messziről, közelről, bebújtunk az üregeikbe is, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, mikor végig mentünk egy baobab fákra épített kalandpályán! Az egyik helyen a két fa közé kifeszített csúszópályán egy krokodilokkal teli tó fölött siklottunk át! Hihetetlenül izgalmas kaland volt 8-10 méter magasan egyensúlyozni a fák közé épített akadályokon!
Mellettünk az ágakon szarvascsőrű madarak és csillogó tollú seregélyek hangoskodtak, a láthatáron pedig lassan nyugovóra tért a nap, narancsszínűre festve az eget a kiszáradt, sárga földön magasodó kopasz fák mögött. Mondtam már, hogy imádom Afrikát?
villo.blog 