Zanzibári hétköznapok

Gondolnátok hogy van olyan ember, aki azzal keresi a kenyerét, hogy a parti sétányra kivisz egy fürdőszoba mérleget és várja a kuncsaftokat? Borzasztó kíváncsi lennék, hogy naponta hány ember jár arra, aki méreckezni szeretne! És vajon mennyibe kerül? Stone Town-ban, Zanzibár fővárosában láttam ezt az üzletembert és sajnos elmulasztottam megkérdezni a részletekről.

Az elmúlt évben több mint egy hónapot töltöttem Zanzibár mesés szigetén, így volt lehetőségem körülnézi, mi van a türkiz színű strandok világán túl.

Hassan, aki egy ócska kisbusz sofőrje, folyton panaszkodott. Ez a 48 éves, kráteres arcbőrű férfi inkább nézett ki arabnak, mint afrikainak, földig érő fehér kaftánjában, hímzett, kerek kipával a fején. Huszonéves felesége már nyolc gyermekkel ajándékozta meg, köztük három ikerpárral. A család havi ötven dollárért bérel egy szobát Stone Town külvárosában. Ez csak egy szoba, víz az udvaron van. A gyerekek az állami iskolában tanulnak, ahol több mint százan járnak egy osztályba. Szeretné fizetős suliba járatni a lányait, de amennyit a bérelt autóval való fuvarozással keres, az épp hogy elég nekik hónap végéig. Hassan azt mesélte, a környékükön élő emberek legtöbbje nem tudja, mit fog enni holnap. Ez a borongós kedélyű férfi szigorúan gyakorolja az iszlám vallást, kocsija hátuljában mindig ott az összetekert szőnyeg, hogy munka közben is imádkozhasson Allah-hoz. Az a legnagyobb bánata, hogy nem engedhet meg magának több asszonyt, pedig példaképe az apja, akinek számtalan feleségtől közel 60 gyereke született!

A harmincas éveiben járó, folyton viccelődő Ravi hotelmanagerként dolgozik és igen büszke indiai nevére. A sziget lakói évszázadokon át keveredtek az itt letelepedő arab és indiai kereskedőkkel. Ezek a hatások az építészetben, kultúrában, gasztronómiában és az emberek megjelenésében is feltűnőek. Ravi kedvtelve mutogatta a “bab héjára” emlékeztető bőrszínét, ami megkülönbözeti őt Tanzánia kontinensen élő népeitől.

– Itt senki sem örül, hogy Zanzibár Tanzánia része lett. Idejönnek az emberek a szárazföldről és elveszik a munkánkat. Elvállalják kevesebb pénzért.

– Honnan lehet tudni, hogy valaki nem idevalósi?

– Sötét a bőrük – érkezik a válasz a koromfekete férfitől – és nem beszélik a szahélit.

Zanzibáron kizárólag a szuhéli nyelv használatos, szemben Tanzánia kontinensi részével, ahol a különböző népcsoportok közel 120 féle nyelven beszélnek.

– És elviszik az asszonyainkat! – folytatta dühösen. A maszáj férfiak varázslatokat használnak, hogy a mi asszonyaink beléjük szeressenek! – hepciáskodott.

Bizonnyára a varázslat az oka, nem az, hogy a szigetet benépesítő férfiak alacsonyak, korán kopaszodnak és pocakosak, míg a maszáj srácok európai szemmel is szép arcúak és atletikus termetűek…

Itt amúgy is meglepően sok csúcsácska embert láttunk. Még a mindenhol annyira cuki gyerekek sem túl cukik…

Viszont mindenit átjár a Hakuna Matata életérzése! Ennyi nevetést, vidámságot és kedvességet még sehol a világon nem tapasztaltunk!

A nagydarab, bájos arcú Lolo a Viktóra-tó mellől költözött a szigetre, hogy közelebb legyen két fiához, akik a fővárosban, Dar es Salamban járnak egyetemre. Fiai orvosnak tanulnak és mindenképpen Afrikán kívül szeretnének letelepedni. Ez az életvidám, hatalmas munkabírású asszony egy zsebkendőnyi bambuszkunyhót bérelt ki a parton. A színes kendőkkel otthonossá varázsolt helyiségben illatos kókuszolajjal masszírozza a turistákat és a helyieket egyaránt. Ha pedig valaki hajfonást vagy henna tetoválást kér, a kunyhó előtt lekuporodik a földre és ott dolgozik. Mellette óriási zsákjaiból jó ízléssel válogatott ruhákat árul. Nagyszerűen ért az üzlethez! Ha csak elismerő pillantásra méltatsz egy ruhadarabot, már rád is adja, ha nem passzol, azonnal átalakítja, fizetned sem kell, vidd el nyugodtan. Majd holnap visszajössz az árával!

Nemrégiben elhozta magával három unokahúgát, akik a parton sétálgatva kínálják a kendőket és toborozzák a vendégeket nagynénjüknek.

– Lusták – mutat a karcsú fiatal lányokra – a nővérem nem nevelte munkára őket! De legalább van kivel szót váltani az anyanyelvemen.

Lolo kiválóan beszél angolul és szahéliül, de azt mondja, hogy a viccek legjobban a saját nyelvükön szólnak. És milyen istenben hisz Lolo?

– Én nem istenben, a szellemekben hiszek – felelte.

– Ahonnan én jövök, szellemek élnek a folyóban, a sziklákban és a fákban.

A szigeten is elevenen élnek a varázslatok.

Hallottunk ördögűzésről, amit egy itt letelepedett, totálisan szkeptikus magyar lány a saját szemével látott.

Hatalmas tömeg állta körbe a varázslót és egy férfit, aki a földön feküdt. Gonosz szellem szállta meg a testét, mondták. Ismeretlen nyelven beszél és idegenül viselkedik. Az emberek gyűrűjében a varázsló egyre hangosabban kántálta szavait, a földön fekvő férfi ordítva fetrengett és habzott a szája. Egyszerre egy hangos kiáltással kiszakadt belőle valami, óriás erejű széllökés támadt, ami néhány közelebb állót a lábáról is ledöntött. Kész. A démon távozott. Mindenki ment tovább a dolgára.

Egy másik érdekes, az arab világból származó szokás, hogy a csecsemőknek vastag szemöldököt rajzolnak, hogy ne ismerjék fel őket a sötét szellemek.

Az egyik faluban láttam, hogy a játékbabának is ilyen szemöldököt festettek a kislányok!

Makaleley magas, nyurga srác, szanaszét álló hajjal. Nemrég végezte el a főiskolát Dar es Salamban. Az az álma, hogy Amerikában éljen. Egyelőre az óceánparton próbál szerencsét.Nem csak angolul, de németül és oroszul is beszél valamennyire. Ki mire vágyik, ő mindent el tud intézni. Hajókirándulás, búvárkodás, idegenvezetés, robogó bérlés, füves cigi, Makaleley azonnal megoldja. Ez a 23 éves, tréfás kedvű srác egyszem gyerek a családban. Vasárnaponként a hullámlemezekből épített katolikus templomba járnak legszebb ruhájukban imádkozni és énekelni.

Minden partszakaszon lehet találni Makaleley-hez hasonló srácokat. Gyakorlatilag nem lehet úgy lemenni a vízhez, hogy valaki ne akarjon elvinni fűszerkertbe, teknősöket nézni vagy ne kínálgasson karkötőket és ébenfa kulcstartókat. De itt mindenki annyira laza, vidám, kedves és beszélgetős, hogy nem érzi az ember tolakodásnak ezeket a próbálkozásokat.

Sok iskolában megfordultunk. A fővárosban angolt, a vidéki intézményekben jellemzően arabot tanulnak a gyerekek. Egy közös pont volt minden suliban, hogy egy kimustrált felnit kongatva jelzik az órák kezdését.

Mit dolgoznak errefelé az asszonyok? Akinek van kertje, az az út mellett vagy a háza előtt árusítja a zöldségeit és a gyümölcseit.

A part mellett élők apálykor összegyűjtik a szárazon maradt tengeri uborkákat és az apró polipokat, ezekből készül a vacsora a családnak.

Mások tengeri füvet termesztenek. Ehhez karókat vernek a part közeli homokba, közéjük kötelet feszítenek és bizonyos távolságra egymástól rákötözgetik a tengerifű csomókat. Ez a növény inkább algára, mint fűre emlékeztet. Kicsit szúrós tapintású. Ezt a veteményest ezután naponta gondozni kell, leszedegetni róla az apró csigákat és a rátelepedő mohát. Körülbelül egy hónapnyi gondoskodás után lehet szüretelni és néhány dollárért tovább adni a kozmetikumokat gyártó cégek felvásárlóinak.

Az egyik déli partszakaszon pedig a kókuszdió rostjait szedik szálakra, hogy kötelet készítsenek belőle. Ócskavassá rozsdásodott bicikliken hozzák zsákokban a kókuszdió héjakat. Az asszonyok apály idején gödröket ásnak a homokba, beleteszik a diókat és kövekkel lefedik. Valamennyiüknek saját része van a partnál. Néhány nap áztatás után kiveszik a megpuhult héjat és rostjaira szedik. Bezsákolják és a nyikorgó biciklik már szállítják is a kötélkészítőknek.

Egy földművelők lakta faluban is jártunk. Földjeiken édesburgonyát, kukoricát és mangót termesztenek. A házak jellemzően egy szobából állnak, ahol valamennyien együtt, a földön alszanak. Áram nincs, a vizet egy 19. század végén ásott kútból húzzák fel. A házak mögötti udvarokon áll a nyitott konyha, ahol szabad tűzön főznek és egy üres, kövezett helyiség a mosásra és a mosakodásra. Ezen az árnyékos udvaron ücsörög a család apraja-nagyja. Ahova mi benéztünk, ott a nagyi kavargatta az ebédet, a sógornők egymás haját fonták, az unokahúgok reszelték a kókuszt, aprították a fokhagymát, a gyerekek tébláboltak, az egyik sarokban egy magatehetetlen idős rokon feküdt. Valamennyien kifejezéstelen arccal néztek bennünket.

Itt nyoma se volt annak a felhőtlen hangulatnak, amit az óceán mellett éreztünk.

A falu melletti város rácsos ablakú, megfeketedett lakótelepi házblokkjai akár Romániában is állhatnának. Egy ott lakó európai lány mesélte, hogy nem akkor mos, ha piszkosak a ruhák, hanem ha éppen van áram.

A helyiek mindenhol zsákokat cipelnek,