Piac a fekete kontinensen. Vakító színekből, levegőben kavargó porból, idegen szagokból, formákból és zajokból szőtt, elevenen lüktető, kavargó és vibráló egyveleg.
Rikító ruhák, színes ékszerek, földre leterített zsákokra pakolt ismeretlen gyümölcsök, kíváncsian nevetgélő mezitlábas gyerkőcök, sistergő ételek és nehéz fűszerek gőze és hófehér mosolyok a fekete arcokban.
Életemben először Zanzibáron láttam ilyen piacot. Azonnal levett a lábamról! Nem tudtam betelni a minden érzékszervemre ható élménnyel! A levegőben fahéj és vanillia illata úszott, a gyümölcsök élénk színei versenyre keltek az árusok tarka ruháival. A zöldségeken és gyümölcsökön kívül kínáltak használt ruhát és cipőt, egy bicikli hátuljáról kenyeret, trópusi termésekből préselt olajokat, kagylókat, tengeri szivacsot, millió üdén illatozó és kiszárított gyógynövényt. Volt itt frissen szüretelt tea, kávé, szerecsendió, bors minden árnyalatban és nedvesen csillogó, bódító illatú vanília rudak. Az árusok nevetgéltek a vásárlókkal, mindenki jött, ment, cipelt, tolt és gurított, pezsgett az élet. Rettentően tetszettek a hagyományos, kétkerekű taligák, amit egy ember is el tud húzni, de ökröt is befognak elé.
Mangószezon volt éppen, kínáltak apró sárgát, ami mézédes volt és nagyobbat is, komor zölden és pirospozsgásan. Pont értett a mangosztán, ami szerintem a világ legfinomabb gyümölcse! Az egyik pultról az összeset magammal vittem! Vettünk egy óriás csomag kesudiót, amit még aznap este befaltunk és egy víg kedélyű árus gurulós kocsija mellett isteni, faszénen sült, kézbevehetetlenül forró fűszeres kukoricát ettünk.
Végigsétáltunk a hús- és halpiacon is, ami persze ordenáré büdös és mocskos volt, tele legyekkel. Pont amilyennek lennie kell egy környékbeli piacnak 🙂
Második piacos élményem Moshiban, Tanzániában volt. Korán indultunk, az égen szürke felhők tornyosultak. Egy út menti fáról zajos papagájcsapat rebbent fel, a nedves levelű eukaliptusz fák illata betöltötte a levegőt, a járda egyszerűen a keményre taposott vörös föld. Hogy ne kelljen sokat gyalogolnunk, robogókra ültünk. Minden nagyobb utcasarkon várakoztak helyi srácok, akik pár fillérért elvisznek a motorjaikon. Szédületes élmény volt egy ilyen “töményen” afrikai kisvárosban motorozni! Le se lehetett törölni a boldog vigyort az arcunkról utazás közben! Érkezéskor vezetőnk figyelmeztetett, hogy ne vegyünk elő sok pénzt, ne kódorogjunk el és még ki tudja milyen óvatosságra intett, de igazán nem volt rá szükség, abszolút biztonságban éreztük magunkat. Az árusok vidáman mosolyogtak ránk, néhány kíváncsi kisgyerek vihorászva jött a nyomunkban, fantasztikusan laza volt a hangulat! Hatalmas zsákokban ömlesztve állt a bab, borsó, kukorica és lencse. Láthatóan ez a fő táplálék errefelé. Annyira klassz érzés besüllyeszteni a kezemet egy ilyen zsákba! Láttuk hogy szeleteik fel a használt gumiabroncsokat, melyekből cipőket és táskákat készítenek, hogyan szerelik az ezer éves, rozsdamarta bicikliket, és milyen kis rendezett errefelé egy fodrászat.
Afrikában a piacokra nem csak kereskedni járnak. Ez egy közösségi tér, ahol ismerkedni lehet és megtudni a legfrissebb híreket. Ehhez pedig étel is dukál. Moshi piacán egymás után sültek a rántották, főtt a kávé és sistergett az olajban a jam gyökér, ami meg is kóstoltunk. Engem kicsit a krumplira, kicsit a főzőbanánra emlékeztetett és majdnem leégett tőle a nyelvem 🙂
Egy árusnál focimez irát érdeklődtünk. Neki nem volt, de mikor már az utca túloldalán jártunk, lihegve futott utánunk egy kissrác, akinek valahonnan sikerült szereznie olyan mezt, amilyet kerestünk. Az afrikai embereket nem lehet nem imádni!
Szenegálban két piacot is láttam. Az egyik leginkább egy takaros kirakodóvásárra hasonlított, amit egy órás baobabfa alatt rendeztek. Terem a környéken egy pálmaféle, melynek minden porcikáját hasznosítják. A termését megeszik, magjából olajat préselnek, leveléből kosarat és seprűt fonnak, fájából bútort készítenek, a gyökéréből pedig gyomorproblémákra való teát főznek, ha jól emlékszem. Ezt a gyümölcsöt szálltunk ki megkóstolni. Kiderült, hogy a vidék a kerámiáiról is híres, ráadásul valami csillogó mázzal vonják be a feltehetően kuszkusz főzésére szolgáló edényeket. Ezen a piacon láttunk egy fiút, aki boldogan indult haza, hóna alatt a frissen vásárolt birkájával, asszonyokat, akik egymás haját fonták, megszagoltuk a hibiszkusz szárított virágait, kaptunk egy-egy falatot a helyi pálma gyümölcséből és vettünk a baobab terméséből is, ami igazi szuperfood, az élet gyümölcsének is hívják. Állítólag hatszor annyi C-vitamint tartalmaz mint a narancs, kétszer annyi kalciumot mint a tej, több vas van benne mint a spenótban és még sorolhatnám kiválló tulajdonságait 🙂 A hosszúkás termésben található magok megszólalásig hasonlítanak a murvára. Apró, szabálytalan alakú, kőkemény izék, édeskés fehér porral bevonva. Nincs rossz íze, de nagyon bosszantó enni! Egy-egy darabon hajszálvékony a fogyasztható rész, a többit nem győztük kiköpködni.
A másik piac az egykori fővárosban, Saint Louis-ban volt. Ez volt az egyetlen szomorú, szegény és igazán büdös piac, amit Afrikában láttam. Kolduló kisgyerekek, kiüresedett tekintetű asszonyok, lökdösődés és ingerültség. Csúszkáltunk a boltok elé kiöntött szenyvízes, saras szemétben. Háttérül a franciák által épített, egykor meseszép pályaudvar omladozó épülete szolgált. Az egész helyet belengte a reményvesztettség. Itt gyorsan végeztünk. Főleg narancsot, chilli paprikát, hibiszkuszt és sózott halat árultak. Többféle méretben is láttuk a fogkefe gyanánt használt faágakat. A legmenőbb amit itt találtunk, az egy hennával festett ló volt! Fantasztikusan nézett ki!
Kenyában nem voltam piacon. Tudjátok miért? Mert mikor megálltunk a kocsival egy heti piac mellett, az összes környékbeli árus rárontott az autónkra! Harsányan kiabálva tuszkolták be az ablakon gyümölcseiket, egymást félrelökve próbálták a réseken benyomkodni a portékájukat. Annyira intenzív volt ez a letámadás, hogy inába szállt a bátorságunk és tovább hajtottunk 🙂
Pár hete pedig Asszuánban jártam az éjszakai piacon. Bár Egyiptom arab ország, de a déli része szorosan kötődik Fekete-Afrikához, ami ennek a piacnak a hangulatán is érezhető volt. A levegő még késő este is fülledten forrón és édes szantál illatú volt.
Itt vettünk hibiszkuszt, amit azóta rendületlenül iszunk és nem tudunk betelni vele, hennát, amivel a lányom csodálatos mintákat készít bárki kezére, de sajnos a ruhákból nem lehet kimosni, sós mogyorót, amit már hazafelé megettünk és azóta is bánjuk, hogy nem vettünk többet és illatos mangó teát, ami valódi trópusi hangulatot varázsol a konyhánkba 🙂
Millióféle fűszert és gyógynövényt láttunk, szépséges fonott kosarakat és tálakat, hosszú ruhákat férfiaknak és nőknek is, sok-sok paradicsomot, paprikát és ginzenget. Ez utóbbit a vicces kedvű árusok egyiptomi viagra néven kínálgatták. Érdekes, hogy szinte az összes árus férfi volt, a vásárlók pedig szinte csak nők. Meglepően sok, titokzatos beltartalmú kozmetikumot láttam.
A kedvencem itt egy cipőtágító gép volt, amihez foghatót még soha nem láttam és egy bezárt hentesüzlet, melynek pultjánál fehér, földigérő “hálóinges” férfiak beszélgettek és kávéztak egy őskorból megmaradt hűtőszekrény szomszédságában 🙂
Mindenki kedves és szivélyes volt, szívesen vették ha fotóztuk őket.
Viszont képzeljétek el, ha egy kicsit lemaradtam a többiektől, azonnal odaugrott egy-egy férfi és kertelés nélkül felajánlotta szolgálatait. Többen kihangsúlyozták, egy kacsintással megfejelve, hogy ők núbiaiak. Nemrég olvastam egy könyvben, hogy a núbiaiak büszkék hatalmas méretű férfiasságukra.
A végére hagytam a legfantasztikusabb piacos élményemet. Tanzániában futottunk bele a havi maszáj piacba. Az út egyik oldalán a kockás ruhákba öltözött, karcsú férfiak adták-vették az állataikat, a túloldalon pedig a csodaszép arcú, borotvált koponyájú, színes fülbevalós maszáj nők vásárolták a kukoricát, zöldségeket, ruhaanyagot és gyöngyöket. Ez volt a legatentikusabb és legizgalmasabb piac, amit valaha láttam. Sajnos csak pár percet tudtunk itt eltölteni, de szívből remélem, hogy lesz még módom megcsodálni, hogyan kereskednek az afrikaiak izgalmas, színes és egzotikus illatú portékáikkal.
villo.blog 