Nem sokat aludtam, egész éjszaka fülsértő hangon kiáltoztak a páviánok. Leopárd járt a közelben. Mikor végre elhallgattak, akkor meg a földimókusok kezdtek el motozni, közvetlenül a sátor mellett. Vagy alatt. Olyanok mint a szurikáták, földalatti birodalmuk behálózza az egész lodge területét. Mikor már a madarak is zajongani kezdek, nem bírtam tovább az ágyban maradni. Amúgy is szokatlan volt ilyen helyen aludni, ahol csak egy szúnyogháló van köztem és a külvilág között. Kiültem a sátor elé, beszívtam a langyos hajnal friss levegőjét és a csiripelő madarakkal együtt figyeltem, hogyan világosodik az égbolt alja Észak-Kenya egyik meseszép völgyében.
Hamarosan társaságom is akadt. Egy bogyókat eszegető szarvascsőrű madár és egy álmosan mosakodó földimókus személyében. Később egy fényseregély is megjelent. Egyikük sem zavartatta magát egy pillanatig sem miattam. Ez a föld a madarak, szurikáták, a fehérpofájú szemtelen majmok és az ijedős dik-dik-ek területe, én csak betolakodó voltam. Elbővölő látvány volt, ahogy az állatok nekifogtak napi ténykedésüknek 🙂
Mindig a természetben érzem magam a legjobban!
A hegyoldalban álló szafari sátrunk nem volt elkerítve, a bozót mélyén laktunk. Felettünk sziklás hegytető, körülöttünk bozóterdő. Vizet egy közeli forrásból pumpált hozzánk egy szivattyú. Ide jártak vödrökkel a környékbeli falu asszonyai és innen ittak az óvatos gazellák és antilopok is. Áramot egy generátor szolgáltatott, este és reggel 2-2 órán keresztül. Szerencsére a sört valahogy hidegen tudták tartani 🙂
Vacsora időben csak gyertyák és a tábortűz lángja világított a szurokfekete sötétségben. Igazán kalandos volt esténként, vaksötétben felbotorkálni a sátorig a göröngyös ösvényen.
Ahol este a csillagok alatt, a tűz mellett üldögéltünk, most arany fényben fürdött a hegytető. A virágok itt csak korán reggel nyílnak ki, utána bezárják kelyhüket az égető napsugarak elől. Annyira drámai ez az egész vidék a kontrasztos fényekkel, a fűszeres illatú poros levegővel, a bozótból váratlanul előbukkanó vadakkal vagy emberekkel és a néma csendbe hirtelen belerikoltó majmokkal és madarakkal.
Sosem jártam még ehhez hasonló tájon. Reménytelenül száraz minden errefelé. A növények szúrósak, leveleik aprók és töpörödöttek a vízhiánytól. A föld csontszáraz, mint a sivatag pora. A hegyoldal folyómedre hónapok óta vizet sem látott. Érkezéskor sivárnak találtam ezt a vidéket, de az itt töltött pár nap alatt a szívembe zártam és vágyódom vissza, a tüskés bokrok, a színpompás madarak és a fantasztikus ruhát viselő, kedves emberek közé! Ugyanis a szálláshely, ahol ébredtem, az itt élő szamburu közösség tulajdonában van. Azzal hogy itt laktunk, ettünk, mosattunk, rengeteg családnak nyújtottunk támogatást. Ők voltak a házigazdáink az itt töltött napok alatt és ők mutatták meg nekünk ezt a különleges vidéket.
Azt még el sem mondtam, kik is a szamburuk. Egy nomád törzs, akik állataikkal a 17. század környékén, a Nílus vidékéről vándoroltak erre a területre. Közeli rokonságban állnak a maszájokkal, a nyelvük és szokásaik is nagyon hasonlók. Körülbelül egy millió főt számláló népcsoportjuk fél Magyaroszágnyi területen él. Nincs központi településük, szétszórt apró falucskákban, úgynevezett manyattákban laknak. Az elmúlt évszázadokban alig változtott az életmódjuk. Ebben sokat segített világtól távol eső lakóhelyük. Ez a félszáraz éghajlat nem kedvez a növénytermesztésnek, így annak idején a brit gyarmatosítás és napjainkban a globalizáció is elkerülte földjeiket. Manapság az állattartás mellett elkezdtek földet is művelni, a ruháikat már nem bőrből készítik, hanem a piacon veszik és néhány fiatalnak mobiltelefonja is van. Igaz ahhoz, hogy feltöltsék, a legközelebbi városig kell elmenni, ugyanis áram és folyóvíz nincs ezen a vidéken. Szerencsére izgalmas hagyományaik, életciklusaikhoz igazodó látványos szertartásaik, karóvázas kunyhóik és szemet gyönyörködtető színpompás viseleteik évszázadok óta fennmaradtak.
Első reggel sétára indultunk a környéken. Az alacsony, tüskés és száraz növényzet egyáltalán nem nyújtott árnyékot a kíméletlen napsütésben, de legalább a homokos talajon kellemes volt a járás. Csatlakozott hozzánk két fegyveres vadőr is, hogy biztonságban legyünk egy esetleges állattámadás esetén. Annyira békésnek tűnt minden, nem éreztük, hogy bárhonnan veszély leselkedne ránk. De a szabály az szabály.
Kereszteztünk egy vadcsapást, ahol az állatok lejárnak a vízhez. Hagyományos törzsi ruhákba öltözött vezetőink könnyedén olvastak a nyomokból. Itt egy elefánt haladt a kicsinyével, amott egy leopárd vonszolta a gazellát, ez pedig hiéna kaki, tele szörrel és csont darabokkal. Iszonyú izgalmas vadállatok földjén járni, még ha nem is látjuk őket! Talán egy közeli fán lapul a leopárd, amelyik itt vonszolta el a zsákmányát! Vagy akár egy elefántcsorda is bármikor előcsörtethet a bozótból!
Találtunk hatalmas csigaházakat, melyeket üresnek hittünk, de a helyi srácok szerint lakója csak behúzódott a szárazság elől. Hónapokat tölt el így, aztán, ahogy elered az eső, kibújik és folytatja megszokott csigaéletét. Láttunk ember magasságú termeszvárakat, fejünk felett szövőmadarak fészkei csüngtek az ágakról. A közelben nagy csapat pávián rikoltozott a bokrok között, de nem sikerült megpillantanunk őket. A gazellákat is csak egy-egy pillanatra láttuk, mikor felriasztottuk őket.
Kísérőink törzsük harcosai voltak. Felékszerezett és felfegyverzett fiatal fiúk. Az ő feladuk megvédeni a közösséget és a jószágaikat a ragadozók vagy a szomszédos népek támadásaitól. Ezek az erejük teljében levő, erős és bátor fiúk igazán komolyan veszik a feladatukat. Mellesleg úgy néztek ki meztelen felsőtestükkel, színes, szoknyaként viselt kendőikben, bunkósbotjaikkal és hatalmas tőrükkel az oldalukon, mintha valami fantasy-film forgatására öltöztek volna be. De ezekről a srácokról már írtam nektek itt:
Különös találkozás egy kenyai kisvárosban
Séta közben egyszer csak a fiúk megálltak és valamennyien beleütöttek ököllel egy vastagabb törzsű fába. A fa törzse szemmagasságban telis-tele volt horpadásokkal. A srácok elmesélték, hogy legendáik szerint a régi időkben nem csak a nős férfiak, hanem az ifjú harcosok is helyet kaptak a törzsi tanácsban. Ez egy igen jeles esemény, itt döntenek a férfiak a közösséget illető legfontosabb ügyekről. Ám egy nap egy ugyanilyen fa rádőlt a gyülekezetre és többen is meghaltak. A vének ezt jelnek tekintették és kitiltották a moránokat, azaz a fiatal harcosokat a törzsi gyűlésekről. Ezért azóta valamennyi morán, minden adandó alkalommal “megbünteti” az ilyen fajta fákat, amely miatt ők már nem lehetnek jelen a törzsi tanácskozásokon. Antropológus vezetőnk szerint ez a legenda csak duma, hogy távol tartsák az ifjúság hirtelenkedő, harcias energiáit a döntéshozástól. Akár így, akár úgy, érdekes sztori.
Volt ahova kocsival mentünk, ilyenkor a főúton mindenhol rendőri ellenőrzésekbe ütköztünk. Az útra keresztben szöges drótkötélet húztak ki és az így leszűkített pontokon gépfegyveres katonák és rendőrök igazoltatták az utasokat. Tőlünk is naponta többször elkérték az útleveleket, meg kellett mondanunk hol van a szállásunk, hová megyünk és hogy önszántunkból ülünk-e a kocsiban. A környéken évtizedek óta dúlnak politikai és törzsi csatározások, melyekben a kenyai kormánynak nem sikerül rendet teremtenie. Az al-Shabaab nevű fegyveres szervezet több ízben rabolt el és gyilkolt meg többek között turistákat is ezen a vidéken. Szigorúan vissza kellett érnünk sötétedés előtt a táborhelyünkre. Egyik nap egy szafariról már szürkületben tartottunk hazafelé, meg is kaptuk a magunkét az ellenörző pontnál 🙂
Sosem jövünk üres kézzel, ha Afrikába utazunk. Könyveket, füzeteket, tollakat és ceruzákat hoztunk ajándékba, ezért szamburu kísérőink elvittek bennünket a környék egyetlen iskolájába. Ők is ide jártak annak idején. Mivel a félnomád pásztornépek egész évben nyájaikat követve vándorolnak a legelők között, a gyerekek bentlakásos iskolába járnak. Már akit elvisznek a szülei. A nehéz életkörülmények miatt minden dolgos kézre szükség van a ház körül, ezért sok fiú gyerek otthon marad az állatokat őrizni, a lányok pedig az anyjuknak segíteni és sosem kerülnek az iskola közelébe sem. A szamburuk otthon, a kunyhójukban szülnek, gyermekeik nincsenek anyakönyvezve, gyakorlatilag láthatatlanok a közigazgatás számára.
Jöttünkre előmerészkedtek a hálótermekből a szégyenlős mosolyú gyerkőcök. Kenyában az iskolarendszer és az egyenruha viselése egyaránt a brit idők öröksége. Köszöntésünkre az iskola teljes közössége összegyűlt egy döngölt földpadlójú tanteremben. A sulit egy meglepően jól öltözött, körömcipős, frissen fodrászolt hölgy vezeti, aki eléggé ki rítt a környezetből. A poros, földes udvaron bádogfalú épületek álltak, az órák kezdetét egy kimustrált felni ütögetésével jelzik.
A gyerekek mindenféle korúak, csillogó szeműek, elfogódottak és egytől-egyik kopaszra borotváltak voltak. Antropológus vezetőnk, akinek egyetemi tanárként nagy gyakorlata van az effélében, szenzációs beszédet mondott az iskolásoknak a tanulás fontosságáról. Ezután szamburu kísérőnk is nagy sikerű előadást tartott arról, hogy az ő élétében is mennyit jelent az iskolázottsága. Iszonyú megható volt mind a két beszéd, könnyes szemmel néztem az elragadtatott gyermekarcokat. Aztán valóban elsírtam magam, mikor az igagazgatónő megköszönte az ajándékokat. Igazán klasszak a füzetek meg a könyvek, de ennél sokkal fontosabb lenne valami étel, ugyanis nem tud enni adni a gyerekeknek. Mellbevágó és felfoghatatlan volt a felismerés, hogy ezen a vidéken mindennapos dolog az éhezés. Ami kis csapatunktól telt, azt megtettük, hogy segítsük ezeket a nehéz helyzetben lévő, szívszorítóan kedves és közvetlen embereket.
Végezetül egy derűsebb történet. Ezen a vidéken élt Joy Adamson, akit Elza nevű oroszlánja miatt az egész világ ismer. Elza volt az első oroszlán, akit emberek neveltek fel és utána sikeresen visszaszoktattak a vadonba. Az ő életéről szól az Oroszlánhűség című könyv és film. De ez a Joy becenevű nő maga is izgalmas asszony lehetett. Az Osztrák-Magyar Monarchiában született lány 1937-ben férjhez ment egy zsidó származású fickóhoz. A politikai helyzet miatt úgy döntöttek, hogy Kenyában telepednek le. A férj előre ment, hogy megteremtse közös otthonukat, ám mikor az ifjú neje utána indult, már az oda vezető hajóúton beleszeretett egy másik férfiba! Ez a pasi adta neki a Joy becenevet. Az új szerelme világhírű botanikus volt, együtt jártak növénygyűjtő körutakra. Joy ezeken az utakon számtalan festményt készített Kenya növényvilágáról és a helyi törzsekről, melyek rengeteg korabeli tudományos munka illuszusztrációjaként szolgáltak. Ez a kapcsolat sem tartott sokáig, néhány évvel később egy partin ismét halálos szerelmbe eset, ezúttal egy vadőrrel. Ő volt Adamson, aki később Elzát, az árván maradt oroszlánkölyköt hazahozta neki. Egy rádió gumicsövéből összetákolt cumival etették a pici oroszlánt, akit, mikor már mérete és temperamentuma miatt vállalhatatlan lakótárs lett, visszaszoktattak a vadonba.
Kislány koromban imádtam ezt a könyvet, most kedvet kaptam hozzá, hogy újra elolvassam:)
Tudjátok hova megyünk a következő részben? Még mindig a szamburuk földjén maradunk és egy vad, felfedezetlen vidéken fogunk gyalogosan becserkészni néhány orrszarvút! Velem jöttök?
villo.blog 