Ahova most megyünk, oda ne hozzátok a táskátokat. Ami benne van, azok közül semminek nem tudjuk hasznát venni.
Lakáskulcs nem fog kelleni, itt a házaknak nincs ajtaja.
Személyi sem, az itt élő emberek nincsenek anyakönyvezve. A saját anyjuk sem tudja pontosan, mikor születtek.
A TB kártya is maradhat, orvos sem lesz a környéken.
Tollat se hozzatok, a faluban nem tudnak írni és olvasni.
Az Advil is itthon maradhat, iszunk majd fakéregből készült fájdalomcsillapító teát.
Hagyjuk az intím betétet is, a szoknyánk alját majd megtöltjük homokkal, azt használjuk.
Telefon sem kell, nincs áram, hogy feltöltsük.
Az öngyújtót is itthon hagyhatjuk, arrafelé botokkal gyújtanak tüzet.
Óvszer is felesleges, ismeretlen fogalom a születésszabályozás.
Egyedül a kulacs ami kellhet,majd megtöltjük a folyónál.
Indulhatunk?
Úti célunk Észak-Kenya világvégi bozóterdeje, azon belül pedig egy szamburu falucska, vagy ahogy errefelé hívják, egy manyatta. A földnek ez a szeglete meglehetősen távol esik az általunk megszokott civilizációtól.
Képzeljetek el egy focipályányi területet, melyet tüskés bokrok ágaival kerítettek körbe. A kb derékig érő sűrű, szúrós kerítésen egy kapu van. Na nem rendes kapu, az ágakat egy részen úgy rögzítették egymáshoz, hogy ki –be lehessen hajtani. Ezen belépve vöröses homokkal borított udvart, néhány csenevész fát és öt kunyhót láttunk. A házak között kiskecskék bóklásztak. Ezen a helyen él egy férfi négy feleségével, gyermekeikkel és az édesanyjával. És persze a családi vagyont jelentő állataikkal. A szamburuk félnomád pásztorok, nincs állandó központi településük. A 20-25 főből álló családok pár havonta másik területe költöznek. Ilyenkor kevéske holmijaikat tevéik hátára pakolják, az új települést pedig helyben fellelhető anyagokból építik fel. A téglalap alakú kunyhók vázát karók alkotják, melyeket hagyományosan tehéntrágyával kevert sárral tapasztanak be, de manapság már nejlonzacskók, kartondobozok és rongyok is kerülnek a háztetőre. Az út mentén felszedett szemét teszi vízállóvá a kunyhókat. Minden házban egy-egy feleség lakik a gyerekeivel. Mikor a férjük este hazatér, az elé a kunyhó elé szúrja be a dárdáját, ahol azon a napon az éjszakát kívánja tölteni. Az ott lakó asszony készíti neki aznap a vacsorát és ő hál vele az ágakból készült, tehénbőrrel leterített fekhelyen.
Érkezésünkre összegyűlik valamennyi asszony és számtalan kíváncsi gyerek. A kisfiúk lelkesen fogják közre fiatal harcos kísérőnket, Kampalát. Harcosnak, vagyis moránnak lenni állati menő dolog, a kiskölykök alig várják, hogy majd őket is harcossá avassák.
Amíg Kampala a házakat mutogatja nekünk, addig a gyerekek felbátorodnak és minket is szemügyre vesznek. Kíváncsian jönnek egyre közelebb és közelebb. A végén már egy közös szelfivel is megpróbálkozunk, de nem igazán járunk sikerrel 🙂
G
Az idegeneket dallal és tánccal üdvözlik errefelé. A rövidre nyírt hajú, fantasztikus nyakékekkel felékszerezett, zavartan nevetgélő lányok és asszonyok egy sorba állva, tapssal kísért dalba fogtak köszöntésünkre. A háttérben Sabache, a szamburu nép szent hegye felett lenyugodni készült a nap, meleg fénnyel vonva be az alacsony fákat és a száraz, poros bokrokat. Tátott szájjal álltunk a kecskeszarral vastagon borított “udvar” sárgás homokjában és figyeltük az élettől sugárzó, ragyogó asszonyok előadását. A rövidre borotvált hajú, élénk ruhákba öltözött karcsú nők pedig nevetve daloltak nekünk! Hatalmas nyakékeik táncuk ritmusára hullámzottak.
Ezek az ékszerek nem csupán díszek, mindent elmondanak viselőjükről. A lányok első nyakláncukat az apjuktól kapják, ez jelzi, hogy a leányzó készen áll arra, hogy fiú barátja legyen. Ezek a láncok mindig pirosak, a vért, az erőt és az állatokat szimbolizálják. Általában csak ceremóniák alkalmával viselik őket.
Amikor pedig a lány férjhez megy, az anyja ugynevezett termékenységi gyöngyökkel ajándékozza meg. Ez nagy becsben tartott, családi örökséggé válik. A többi ékszert a nők maguknak készítik. Hasonlóan a mi népviseleti ruháinkhoz, melyek hímzése készítőjének büszkesége, az itteni lányok az apró gyöngyökből készült ékszerek fűzésével mutatják meg ügyességüket és emelik ki szépségüket. A karkötők alapja csíkokra vágott, használt autógumi, a nyakláncokat vékony drótok merevítik, magukat a gyöngyöket damilra fűzik fel.
Az éneklő társaság szélén álldogáló, a derekára csavart szoknyán kívül csak gyöngyöket viselő fiatal lány fülében műanyagból készült fültágító volt, a férjes asszonyok pedig fém karikákat hordtak lelógó fülcimpájukban.
Nyakukra vörös festéket kentek. Ezt a helyi vöröses földből, tehénfaggyúból és a szent hegyükről származó gyógynövényekből keverik és szintén a szépségük kihangsúlyozására használják.
A szoknyájuk alján hátul volt egy lelógó csík. Ha megjön a havi vérzésük, ezt a szoknyarészt megtöltik homokkal és felkötik a lábuk közé. Ez szolgál betét gyanánt és egyben jelzés is a közösségnek, hogy viselője éppen menstruál.
Ezeket Tamástól, antropológus vezetőnktől tudtam meg, akinek a szeme felcsillant, mikor egy idős asszony közeledett felénk az egyik külön álló kunyhóból. Ő, a piacon beszerzett használt ruhákat viselő nőkkel ellentétben hagyományos, bőrből készült öltözéket viselt. Büszke tartású fejét hajpánttal ékesítette, rövidre nyírt haja erőssen őszült. A csuparánc, aprócska asszony nevetve állt be az éneklők sorába és fiatalokat meghazudtoló lendülettel ropta a tácot. Ő élvezte a legjobban az előadást!
Tamás, aki minden helyzetet megragad, hogy kutassa a helyi szokásokat, morán kísérőnk segítségével szóba elegyedett az asszonnyal. Csak a férfiak küzül akad olyan, aki beszél szahélül vagy esetleg angolul. Az asszonyok nem hagyják el a falujukat, csak törzsük nyelvét ismerik és írástudatlanok.
Megtudtuk, hogy a néni az asszonyok anyósa, a férjük édesanyja. Ő a legidősebb ember a környéken, senki sem tudja, mikor született. Neve Letaare és nyolc gyermeknek adott életet, valamennyi családot alapított már. Fogalma sincs róla, hány unokája lehet.
-Tudja melyik országban él?-kérdezte tőle Tamás.
-Itt. Én itt élek. Mindig itt éltem-felelt értetlenkedve az asszony.
-Milyen országokat ismer?
Nincs válasz.
-Hallott már Kenyáról?
-Igen. Arról már hallottam-felete az idős néni bizonytalanul.
El tudjátok ezt képzelni? Ennyire a világ történésein kívül élni! Végem van tőle!
Közben megérkezett a házigazda is a kecskenyájjal. Az állatokat éjszakára beterelik a házak közé, hogy biztonságban legyenek a vadállatoktól. A sakálok és a hiénák gyakoriak errefelé, de oroszlánok, gepárdok és leopárdok is élnek a környéken. Képzeljétek el, hogy az itteni gyerekek a háziállatok színe után kapják a nevüket!
A kecskék mekegve lepték el az udvart, egy asszony pedig nekifogott a fejésnek. Nem győzte ellökdösni az anyatejért tülekedő kiskecskéket. Furcsa pózban, derékból előrehajolva végezte a fejést, ugyanis egy tisztességes szamburu asszony nem hajlítja be a térdét. Minden munkát kinyújtott lábbal csinálnak. A hotelben láttam, hogyan lehet nyújtott lábbal felmosni a földet egy ronggyal, nem egyszerű mutatvány.
Mellettünk az egyik kecske szülni kezdett! De ez rajtunk kívül senkit nem érdekelt! Nagy mekegések közepette életet adott két kiskecskének, akik védtelenül pottyantak le egymás után a porba. Anyjuk ímmel-ámmal megnyalogatta őket, majd odébb állt. Mikor fejés után egy helyre terelték az állatokat mi szóltunk, hogy ott hever még a két újszülött kiskecske. Egyszerűen felemelték őket és berakták egy fa mellé. Ahhoz képest, hogy mennyire fontosak nekik az állatok, sok gyengédséget nem tanusítanak irántuk. És a kecskeanya is szégyellheti magát! 🙂
Közben lassan beesteledett. A kecskék elcsendesedtek, az asszonyok tüzet gyújtottak a vacsorához, mindenki tette körülöttünk a dolgát. Nekünk néhány tehénbőrt terítettek a földre, azon ücsörögve figyeltük a manyatta békességét. Elképesztő, hogy milyen megnyugtató volt a bozótkerítéssel körbevett falucskában lenni! Furcsán otthonosan éreztem ott magam, legszívesebben el sem jöttem volna. Mintha oda tartoznék, mintha én is a körülöttem lévő természet és a megszokott mozdulatokat végző közösség részévé váltam volna. Mélyen megérintett az ott töltött idő.
Egyrészt elbűvölt a szamburuk kedvessége és természetessége, csodálom azt a hagyománytisztelő, harmonikus életmódot, amit folytatnak. Imádom a vidéket ahol élnek, a kunyhóikat, a viseletüket és borzasztóan tetszik ez az egyszerű létezés. Fantasztikus látni, hogy valójában mennyire kevés kell az élethez. És ők ezzel is jóval elégedettebbek mint mi, akiknek sokkal több van a szükségesnél.
Emellett természetesen szívfacsaró volt látni, hogy mennyi küzdelemmel jár az életük. Nekik a globális felmelegedés már évtizedek óta húsbavágó kérdés. Ottjártunkkor a második esős évszak maradt már el. Több mint 6 hónapja nem láttak esőt. Kiszáradtak a folyók és a vízlelő helyek. Teheneiket az utóbbi évek egyre szárazabb időjárás miatt kecskékre cserélték, teherhordó szamaraikat igénytelen tevékre. Csakhogy a kecskék jóval nagyobb környezeti terhelést jelentenek, így életmódjuk belátható időn belül fenntarhatatlan lesz. Hiába laknak csak kb 1 millióan ezen a fél magyarországnyi terülteten, ha az éghajlatváltozás miatt nincs elég csapadék. Ha kiszárad a növényzet, az emberek és az állatok is halálra vannak itt ítélve. Beköltöznek majd a városokba, maguk mögött hagyva csodálatos kultúrájukat és évszázadok óta szinte változatlan életmódjukat. Ugyanolyan ruhákat hordanak majd, mint mindenki, elfelejtik dalaikat és szokásaikat.
A saját szemünkkel láttuk, hogy a kecskékből mindössze egy bögrényi tejet tudtak aznap este kifejni! Mivel az életmódjuk a létfenntartásról szól, ami kemény munkával jár, ezért ha kevés az étel, a gyerekek azok, akiknek nem jut.
A szamburuk legfőbb tápláléka a tej. Azt mondják, a tejtől olyan fehérek a fogaik. Reggelire cukrozott teával vagy kecskevérrel keverve isszák és utána egész nap nem fogyasztanak más folyadékot. Mindenkinek saját, szépen díszített, tökből készült ivóedénye van, melyet belülről megfüstölnek és állítólag tehénpisivel öblítenek el! Mivel ennek a népcsoportnak a legnagyobb kincset a jószágaik jelentik, ezért itt minden ami a tehénnel vagy a kecskével kapcsolatos, az szent dolog. Az állatok vizeletét lázas betegségek idején gyógyszerként isszák, az avatási szertartások alkalmával áldásként tehéntrágya kerül a kopaszra borotvált fejekre és az élő vagy a levágott állatok vére mindennapi étrendjük része.
A másik ami ledöbbentett, hogy az itt élő asszonyoknak mennyire kemény sorsuk van.
11-12 éves koruk körül, mindenféle érzéstelenítés nélkül körülmetélik és állatokért cserében eladják őket egy férfinek, akinek több felesége van vagy lesz és rendszerint évtizedekkel idősebb nála. Szül majd 6-8 gyereket otthon, a kunyhójában, valószínűleg néhányat el is veszít közüllük. Ő fogja felépíteni költözésekkor újra és újra a házat, minden nap megy a folyóra vízért, gyűjti a tüzifát. Főz, mos, neveli a gyerekeket. Nincs saját vagyona és a közösséget érintő valamennyi döntést a férfiak hozzák meg, a feje felett.
Egyébként a 19. század Magyarországon is körülbelül ilyen lehetőségek között éltek a vidéki asszonyok. Kivéve a körülmetélést.
Elég az hozzá, hogy egyrészt elaléltunk az afrikai falusi romantikától és érintetlenségtől, másrészt összefacsarodott a szívünk, látva, hogy a kecsketejből nem jut mindenkinek vacsora.
Ezért megbeszéltük morán kísérőnkkel, hogy szeretnénk segíteni a manyatta lakóinak. Másnap összedobtunk egy kis pénzt és elmentünk a közeli kisváros egyetlen boltjába bevásárolni. Pontosabban mi a kocsiban vártunk, ugyanis gőzünk nem volt róla, mit vihetnénk nekik. De Kampala, az útszéli étkezdében megismert fiatal harcosunk tudta mire van szükség. Kukoricaliszt, zsír, cukor. Mindenből négy vödörrel, hogy egyformán jusson minden feleségnek. Mellé még intím betéteket és gumicukrot vett, szintén négy-négy csomaggal.
Ezeket vittük magunkkal az úttól távoli bozótban rejtőző falucskába.
A négy feleség már várt minket, ismét kiterítették a földre a keményre cserzett marhabőröket, Kampala ezekre pakolta, négy külön halomba az ajándékokat. Kicsit sírdogáltunk. Aztán hazamentünk. Rettentően megszerettük a szamburuk népét.
villo.blog 