Nairobi zsúfolt útjait és hosszan elnyúló külvárosait elhagyva buján zöldellő, dimbes-dombos tájon vezet tovább az út a Kenya-hegy felé. Csodálatos ez a vidék, banánpálmák között megbúvó, harsogó színekre festett házikók, legszebb ruháikban templomba igyekvő emberek, és hozzá aláfestésnek afrikai zenét hallgatunk az autórádióból.
Egy völgyben nagy zsákokba vöröshagymát gyűjtenek az asszonyok, de a hagymaföldek helyét csakhamar átveszik a teaültetvények, mintha csak puha bársonnyal borította volna be a Jóisten az egész tájat! Hozzá a kéklő ég és a megunhatatlanul vöröslő föld, az út mentén sétáló, tarka ruhás emberek, festményre kívánkozó látvány!
Hamarosan rendezett parkolóhoz érünk és a virágba borult bokrok mögött megpillantunk egy hamisítatlan vidéki angliai házat!
Egy barna tacskó farkcsóválva köszönt minket és mi ámulva nézzük a gondozott pázsitot, az Európából származó virágokkal teleültetett kertet és a rengeteg színes madarat, melyek az etetők körül gyülekeznek. Mesébe illő hely, meg kell hagyni!
Hamarosan előkerül a házigazda is, egy halk szavú, ősz hajú brit hölgy, olyan tősgyökeres brit akcentussal, hogy a töredékét sem értettem annak, amit mesélt nekünk. Pedig vicceseket mondhatott, mert a többiek nagyokat kacagtak közben 🙂
A szelid, idős hölgy bensőséges családi történetekkel szórakoztatott minket. Megtudtuk, hogy még soha életében nem járt Nagy-Britanniában! Pedig nála tipikusabb angol hölgyet elképzelni sem lehetne! A farmot az Essexből származó nagypapa alapította, aki építészként dolgozott Londonban és soha sem foglalkozott mezőgazdasággal. Az első palántákat ő hozta személyesen, méghozzá Indiából. Persze akkoriban könnyű dolga volt a brit alattvalóknak, akár Indiába, akár Kenyába mentek, a saját földjükön jártak. Megtudtuk, hogy a nagymama egyáltalán nem volt boldog, mikor meglátta Afrikát. De úgy tűnik, neki nem volt szava, mert a házaspár letelepedett ezen a szépséges vidéken és nekifogott a teatermesztésnek. Később lányuk és a férje, most pedig az unokájuk viszi tovább a családi vállalkozást.
A farmon fekete teát termesztenek, a nagyobb részét exportálják. Le is sétáltunk az ültetvényre, ahol láthattuk hogyan néz ki a teaszüret.
Itt részletes beszámolót kaptunk arról, hogyan szedik le az egész évben zöld cserjékről egyenként, kézzel a friss leveleket a munkások, egy tíz kilós kosárral a hátukon. Mesélt nekünk a metszésről, a teafajták közötti különbségekről, a különleges purple teáról, amely kizárólag Kenyában terem és lilás színű levelei vannak. Annyira halkan és nehezen érthetően beszélt, hogy inkább csináltam néhány fotót és gyönyörködtem a ragyogóan kék égben és a bárányfelhőkben.
Ezután körülnéztünk a farm hátsó részén is, a konyhakerteknél, a munkások házainál és a kiserdőben, melynek egyik-másik égigérő ciprusát még csemeteként hozta ide a nagypapa Indonéziából. Izgalmas élete lehetett a papának, mielőtt letelepedett 🙂
Megmutatták a mongúzok üregei, akik éjszakánként bandába verődve lopkodják a tyúkokat, a fekete termeszek fák tetejére épült fészkeit és a helyiek szent fáját, mely alatt éppen tehenek heverésznek.
Az út mellett egy szépségesen szép kislány ajándéktárgyakat árult. Olyan komoly volt a tekintete, mint egy felnőttnek!
Ezután a pázsitra terített asztaloknál fenséges ebédet kaptunk, körülnéztünk vendéglátónk barátságos otthonában és természetesen megkóstoltuk az itt termő teát is. Tejjel 🙂
És csak ezután jött a nap fénypontja! Találtunk a fű között egy megacuki háromszarvú kaméleont! A leghelyesebb állat volt, amit Kenyában láttam! Kicsit sem érdekelte, hogy kézbe vettük, magabiztosan haladt tovább célja felé. És megfogta a két kis ujjával a kezemet, imádnivaló volt!
Érdekes volt a teafarm, elragadó a tulajdonos, finom az ebéd, bámulatosak a növények, de a kaméleon volt a legeslegjobb az egészben! 🙂
villo.blog 