Voltam egy farmon Afrikában-Karen Blixen nyomában

Szívesen lettem volna Karen Blixen barátnője. Fantasztikus nő lehetett! Ugye tudjátok ki ő? Ha nem nem is olvastátok a Volt egy farmom Afrikában című könyvét, akkor biztosan láttátok a Távol Afrikától filmet, ami ebből a könyvből készült. De lehet az is, hogy más néven ismerítek, legalább 16 írói állneve volt! Ritkán bűvölnek el híres emberek, de Karen írói stílusa, természet- és művészet szeretete, az emberekhez való elfogulatlan hozzáállása, küzdő szelleme és az a hódolat, amellyel imádta Afrikát, rettentő közel állnak hozzám.

Hihetetlenül kalandos élete volt! Szerelmes volt egy fickóba, de végül az ikertestvéréhez ment feleségül! Az esküvőjüket az akkori brit fennhatóság alá tartozó Mombasában tartották, 1914-ben, ahol az egyik tanú Vilmos svéd királyi herceg volt. Ez amúgy milyen rang? Királyi herceg? Na mindegy, ez a bizonyos Vilmos így emlékezett a menyasszonyra:

„Karcsú, jó alakú, okos szemű, dús gesztenyebarna hajú, bájos és elegáns fiatal nő…”

Ez a karcsú és okos szemű nő nem sokáig érdekelte ifjú férjét, miután megfertőzte szifilisszel lelépett, hogy más nők után kajtasson, később el is vált tőle. Így Karen egyedül maradt a farmon, ahol kávét termesztett. Nem csak az ismeretlen környezettel és az eltérő mentalitású helyiekkel kellett megbirkóznia, a farm túlságosan magasan feküdt a kávé termesztéshez. De Karen nem akart vesztes lenni, mérhetetlen energiával vetette bele magát a munkába. Nem csak biztos kézzel irányította a farmot, de szerette és megértette a feketéket, tiszteletben tartotta és magáévá tette a helyi szokásokat. Fontos döntéseknél jóváhagyást kért a nagy tiszteletnek örvendő kikuju törzsfőnöktől, akivel az évek során szoros barátságba került.

Karen rajongott a természetért, lóháton, kutyái társaságában fedezte fel a környéket, ami egyre jobban elrabolta a szívét. Ismerte és tisztelte a farm közelében élő maszájokat, elárvult állatokon segített, imádta a költészetet és a zenét. Szívesen üldögéltem volna vele kenyai házában a kandalló mellett. A nyitott ablakon át beszűrődtek volna az afrikai éjszaka jellegzetes hangjai, mi pedig recsegő lemezeket hallgattunk volna a gramofonon, vagy verseket olvastunk volna fel egymásnak. Vadászni azért nem kísértem volna el…

Azért Karen mégsem volt mindig egyedül. Volt egy óriási szerelme, Denys Finch-Hatton, egy brit származású vadász és repülőgép pilóta. Denys vérbeli kalandor volt, hívta a felfedezés izgalma, a vadászat és a repülés gyönyörűsége. Karent néha magával vitte oroszlánra vadászni, vagy kisrepülővel követni a vonuló elefántcsordákat. Máskor együtt olvastak a kandalló mellett, vagy kitalált történeteket meséltek egymásnak, mint egy összeszokott házaspár. De Denys újra és újra elment.

Karen végül 17 évet töltött Afrikában. Egy nő, aki egész életében kereste az útját, a Ngong hegyek árnyékában találta meg önmagát. Iskolát alapított a helyi gyerekeknek, festett, írt, barátokat szerzett és végre a kávéfarm is jó terméssel kecsegtetett. De a sors nem volt hozzá kegyes. Szerelme, Denys, pont mikor Karenhez tartott, lezuhant kisrepülőjével és szörnyethalt. Ott temették el kettejük legkedvesebb tisztásán, a Ngong hegyek között. Azt beszélik, a sírja éveken át egy hatalmas hímoroszlán kedvenc napozóhelye lett. Nem sokkal később leégett a raktár, ahol a leszüretelt kávét tartották eladás előtt. Karen lelkileg és anyagilag is tönkrement, 1931-ben haza utazott Dániába. Ott írta meg csodálatos könyvét, melynél szebb és érzelmesebb talán még nem született Afrikáról. Sokszor olvastam már és igazán boldog voltam, hogy láthatom a házat, ahol Kenyában élt és most múzeumként üzemel!

Kenya hálásan őrzi az emlékét ennek a nagyszerű asszonynak, egykori kávéfarmja területét Karenföldnek nevezik és útközben több Karen nevű hotelt, éttermet és ruhaboltot is láttam. Meseszép ez a zöld vidék, a Ngong hegyek alatt, nem csodálom, hogy Karen a szerelmese lett! A dimbes-dombos utcák gyarmati udvarházak szépen gondozott kertjei között kanyarognak, az út mellett lila virágokkal borított óriás jacarandafák pompáznak, az egyik kapu előtt két öreg varacskosdisznóval is összefutunk!

A parkolóból lila virágszőnyegen át jutunk a hatalmas parkba, ahol Karen egykori udvarháza áll. Minden csupa-csupa virág! Az ültetvény már a múlté, az egykori mezőgazdasági gépek ócskavassá rozsdásodtak, de az idegenvezető mutat egy magasra nőtt kávécserjét, amit állítólag maga Karen ültetett annak idején. Leülünk a kertben, ahol meghallgatjuk Karen tragikus élettörténetét, majd szétnézünk a házban, ahol néhány igazán izgalmas dolgot találtam! Korábban nem tudtam, hogy Karen tudott festeni, döbbenetes erejű portrékat készített a bennszülöttekről. A falakon grafikák és Karen kézzel írott levelei, az egykori telefonja és könyvei. Az étkező ablakából mesés a kilátás a hegyekre és a porcelánokkal gondosan megterített asztalon látható a menükártyára, hogy milyen ételeket szolgáltak fel a házban, mikor a walesi herceg itt vendégeskedett. Annyira közel érzem magamhoz ezt az asszonyt, hogy felemelő érzés ott járni, ahol ő élt.

A legdurvább dolog a házban és talán eddigi életemben is, az egy levágott és kitömött elefántláb volt, amelyen az éjjeliszekrény lapja nyugodott. Sokáig nem tudtam magam túltenni ezen a látványon.

Jártunk a külön épületben álló konyhában, ahol az egykori tárgyak között még érezni a porcukor és a tejszínhab illatát 🙂 Karen nagyra értékelte a konyhaművészetet, szakácsait gondosan megválogatta.

Imádtam a rózsaszín és sárga virágoktól pompázó kertet és külön boldogság volt, hogy végre le tudtam fotózni egy nyughatatlan természetű, csillogó tollú nektármadarat.

A legmeghatározóbb élmény számomra az volt, mikor saját szememmel láttam a regényben többször is említett, malomkövekből készült asztalt, amely mellett minden fontos esemény történt. Romantikus este a csillagok alatt Denyssel és a nagy horderejű döntések megvitatása a törzsfőnökkel. Itt a malomkövek mellett kelt számomra életre Karen emlékezete.

A múzeumlátogatás után beültünk egy étterem idilli kerthelyiségébe ebédelni. Az óriási területen esküvő, halotti tor, gyerek szülinap buli és festménykiállítás is volt egy időben 🙂

Amíg az ebédre vártunk felfedeztünk egy koloniális épületet, amelyben árverést tartottak. Elárverezték a gyarmati időkből itt maradt gyönyörűséges bútorokat! És láttuk a vevőt is, egy pökhendi kínai üzletembert, aki ugatva irányította a műtárgyakat cipelő munkásokat.

Micsoda történeteket tudnának mesélni ezek a bútorok! Az emberek, akik körülbelül száz éve készítették őket Európában, már régen nem élnek. Annak idején összeszögelt ládákban, hajóval utaztak heteken át Mombasáig. Ott ökrös szekereken vagy gőzmozdony vontatta vagonokon kerültek egy, a gyarmaton élő brit családhoz. Rajtuk szolgálták fel az ötórai teát, hallgatták a zongoraszót vagy a gramofonról szóló európai zenéket, ezekben ülve mesélték a hihetetlen vadászkalandokat és fekete szobalányok fényesítették lapjaikat két emberöltőn keresztül. Mennyi-mennyi legendát rejthetnek intarziás lapjaik! És most talán újra behajózzák őket és egy kínai dokkmunkás daruja emeli ki őket a hajó gyomrából. Vagy egy Kenyában élő gazdag kínai család házát fogják díszíteni.

Kivéve ezt:

Az történt ugyanis, hogy bementem körülnézni az árverésen és a csodálatos porcelánok, utazóládák és fegyverek között megpillantottam ezt a tálat. Úgy éreztem, enélkül nem tudok hazajönni. Megszólítottam az asszisztense társaságában tartózkodó, láthatóan nagy hatalmú tulajdonost, hogy mennyért adja ezt a tálat. És tudjátok mi történt? Végig mért és azt mondta, nekem adja ajándékba! Kis híja volt, hogy nem kezdtem el ugrálni örömömben!

Az asszisztens utánam somfordált és a fülembe súgta:

-8 éve dolgozom neki, de még soha senkinek semmit nem adott oda ingyen!

Ugye milyen gyönyörű tálam lett? Annyira boldog vagyok vele!

Kenyában csupa csoda várt rám, akármerre jártam!